LEGFÉLTETTEBB KINCSEM

Apró koromtól kis ládikában gyűjtögettem a csecsebecséket, amiket valamiért különlegesnek tartottam. Beletettem a picike, turcsi orrú üvegmalacot, amit a bátyámtól sikerült megkaparintanom, egy kavicsot, ami úgy nézett ki, mintha egy óriás lyukas rágófoga volna, a kisautót, amin foszforeszkálómatrica jelezte, hogy SZUPER, és azt a furcsa kisüvegcsét, amit a fáskamrában találtam a kacatos fiókban, és a dugója aprócska hegedűt formált.

A ládikát az ágyam alatt őriztem, és soha senkinek nem mutattam meg, míg meg nem ismertem Somát, akivel barátok lettünk. Olyan igaziak, akik mindent együtt találnak ki, és együtt csinálnak. Olyanok, akik megmutatják egymásnak a legféltettebb kincseiket.

Így hát egy délután, mikor felmásztunk a kertünk végében álló cseresznyefa alsó ágára, előhúztam a dobozkámat, és szépen sorban Soma tenyerébe helyeztem a turcsi orrú üvegmalacot, a lukas fognak látszó kavicsot, a kisautót a sötétben világítós matricávalés a hegedűdugójú fiolát.

Soma mindegyiket megcsodálta, én pedig nagyon büszke voltam a kincseimre.

– És most te jössz! – mondtam neki. – Most te mutasd meg a legértékesebb kincseidet!

– Nekem nincsen ilyen kincses ládikám – ingatta a fejét Soma, és tanácstalanul vonogatta a vállát.

– Nincsenek kincseid? – kérdeztem kicsit csalódottan.

– Dehogynem! – csillant fel Soma szeme. – Itt van például ez – s jókora heget mutatott a jobb térdén. – Ezt akkor szereztem, amikor Robival lebicikliztünk a suli melletti ösvényen. Előttünk senki nem merte megpróbálni. Nagyon vagány volt! Még az is, mikor a lejtő alján elestem. Ezt pedig – rángatta fel a pólóját az oldalán lévő hosszú karcolásnyomot mutogatva – Samuval együtt szereztük, mikor átmásztunk a nagymamája kerítésén, mert azt játszottuk, hogy titkosügynökök vagyunk. Ez a fehér hasíték– mutatott büszkén a homlokára – annak a nyoma, mikor egy focimeccsen összefejeltem Nándival.

(A folytatás az őszi számban olvasható)