LENNÉK MADÁR
Hű, de elmennék madárnak,
beröffenteném a szárnyat,
átcikáznék mindenen.
Sisteregne égi kékség,
belevágnám testem kését,
húznék, mint veszedelem.
Becsapnék a bozótosba,
hasítva, mint gőzborotva,
sírna mögöttem a tér.
Lombalagútban suhannék,
kósza napfény, kusza árnyék,
füstölne ág és levél.
A cinke is ezt élhette,
mikor az ablaküvegbe
csapódott be délelőtt.
Látta, hogy van másik ablak
túloldalt, és átsuhanhat…
Házunk megtréfálta őt.
Terasz kövén apró teste,
nyaka is kitekeredve,
haldokló kis tollpamacs.
Talán kitört a gerince?
Néztem, hogy nyílt sebe nincs-e,
nem volt sehol vérragacs.
Finoman kezembe vettem,
és tudtam, ez lehetetlen
volna amúgy teljesen.
Nem engedné, hogy megfogjam,
huss, a harmadik bokorban
teremne már, ég velem!
A törékeny szerkezetke
kezemben lapul pihegve,
szívem érte megszakad!
Letettem a fűre szépen,
nem lesz madár, attól féltem,
marék tollból már sosem.
Itt fog elpusztulni, ennyi?
Egy faágra kéne tenni?
És ha onnan leesik?
És ha rátalál a macska?
Az fel is mászik magasra…
Tehetetlen állok itt.
Biztiőrként felügyeltem.
Mit csináljak, én ügyetlen,
mit tehetek egymagam?
Közben lehet, hogy hiába,
így is elpusztul az árva.
Töprengtem tanácstalan.
Idő múltán csak megnéztem,
félig beteg vagy egészen.
Léptem felé egy nagyot.
Ugrott egyet, kettőt, négyet,
s hoppá, már a kerítésnek
tetején tollászkodott!
Aztán megrebbent a szárnya,
faágak közt tovaszállva
ki tudja, merre dalol.
Ámulok, a döglött cinkém
új életre támadt, mint én,
s vígan jön-megy valahol.