A MAGÁNY ÁTKA
A hét törpe hangosan kopogtatott a boszorkány ajtaján, mintha sürgős dolgot kellene megbeszélniük vele.
– A nagyság átka! – sóhajtozott a boszorkány, amiért mindig hozzá jönnek a törpék segítséget kérni. – De mi lenne, ha… – morfondírozott, majd ajtót nyitott.
– Ma hajnalban, az erdőben! – kiabálta három törpe.
– Egy gonosz kobold! – tette hozzá egy másik.
– Megátkozott minket! – panaszkodott a maradék három.
– Azt mondta, hogy: „….. …. … ….. ………..!” – hadarták egyszerre. – Segítesz?
– A szónak, legyen az átok vagy áldás, csak annyi hatalma van felettünk, amennyit mi magunk engedünk. A varázsátkokat azonban meg kell törni – válaszolta a boszorkány.
A hét törpe megköszönte a segítséget, és teljesen megnyugodott, mert egy cseppet sem hittek a kobold szavainak. A boszorkány becsukta az ajtaját, és folytatta a korábbi gondolatmenetét: – … ha megátkoznám saját magamat, hogy mindenki elfelejtsen egy időre… – morfondírozott, majd keresgélni kezdett a varázskönyvei között:
Balsorsok, Kárhozatok, Rontások, Balszerencsék, Pechek, Szerencsétlenségek, Átkok
Leemelte az utolsó könyvét, és nekilátott a magány átkának elkészítéséhez…
A boszorkány ráncai és bibircsókjai egy hét után kisimultak. A második héten kiült a kertjébe napozni. A harmadik héten azonban már hiányzott neki a törpék zajos, élettel teli társasága, ezért leült a kristálygömbjéhez és visszanézte, mi történt a barátaival az elmúlt három hétben a Széle-hossza-nincs erdőben.
Az első héten a fázós óriás felkereste a varázslót, mert átoknak érezte a magasságát. Megkérte, hogy változtassa inkább törpe méretűvé. Ezt persze a hét törpe sem hagyta szó nélkül, és azonnal jelezték a varázslónak, hogy ők óriások szeretnének lenni, mert ők pedig a törpeségüket érzik átoknak… Néhány nap múlva azonban mind a nyolcan vissza akartak változni az eredeti méretükre…
A második héten a hét törpe régi térképet talált, amely egy ripityára törött és elátkozott kalózhajóhoz vezette őket. Ügyesen megjavították, és vízre szállva széltében-hosszában bejárták a Neve-nincs-tó minden szigetét és szegletét. Az egyik nap azonban hatalmas vihar kerekedett, és a kalózhajó elsüllyedt. A törpéket a vihar elől menekülő egy-, két-, három-, hét- és tizenkét fejű sárkányok mentették ki a vízből.
A harmadik héten a Gombatündér elárulta a hét törpének, hogy az átokküldő gonosz kobold merre tanyázik. Több se kellett a hét törpének, azonnal felkerekedtek, hogy móresre tanítsák a koboldot. Azóta is őt kergetik.
A boszorkány felnézett kristálygömbjéből és egy könnycsepp csordult ki a szeméből, mert hiányoztak a barátai. Jelenlétük áldás volt az életében, megszínesítették a mindennapjait. Feloldotta a magány átkát, és rögtön kopogtattak az ajtaján. A boszorkány szélesre tárta a szívét és az ajtaját – és könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta összes barátját az ajtaja előtt ácsorogva.
– Az egyedüllét nagy áldás, de átok is egyben – mondta a varázsló mosolyogva. A boszorkány behívta minden barátját, és másnap hajnalig haza sem engedte őket.
Mesemondó | Horgas Judit