KEZDHETJÜK

A karmester hunyt szemmel állt. Az első finom hegedűszólam úgy bomlott elő, mint sötét mélyből napsütésre mászó, óvatos vakond. Halkan válaszolt rá a többi hegedű, és jöttek tovább a vonósok: ünnepélyes lassúsággal szálltak be a brácsák és csellók. A hangok képekké alakultak a karmester fejében, a vakondnak felelő lepkék megérezték a vihar közeledtét, egy üstdob puffanása jelezte az első dörgést. Feltámadt a szél, a hegedűk erőteljesebb vibrálásba kezdtek, valahol a messzeségből harsona űzte az erdő felé a riadt őzeket. Most mégis enyhülni látszott a bontakozó vihar, szitakötőket hozott egy különváló fuvola-dallam. Ám hamarosan újra beborult az ég, az üstdob vadabbul vert, egy bőgő komor fellegeket teremtett. Csilingelő bogarak futottak szét, fenyegető tubaszó ütött esőlyukakat a földön. Megérkezett a vihar, a zenekari szólamok fülsiketítő hangorkánná álltak össze. Tombolt a vihar, szinte elviselhetetlenné vált a dübörgés. Remegett a karmester szemhéja.

A robajló égszakadásban most dacos tücsök araszolt ki üregéből. Páncélját hiába kopogtatta az eső, csápját hiába tépte a szél, ő megvetette lábát, konok tekintetét az égre emelte, és ciripelt. Mit ciripelsz?!, üvöltött neki egy hanyatt-homlok menekülő, ázott egér. Azt hiszed, bárki is hallja most a nótádat? Ebben az ítéletidőben? De a tücsök nem törődött vele. Csak húzta, húzta tovább. Vágtáztak a felhők, villámlott, dörgött, a tücsök kitartóan és egyre hangosabban játszott. És mintha ciripelése áttört volna a viharon, a barbár hangzavaron, és kifacsarta volna a maradék esőt a felhőkből, a vihar csendesedett. Nem menekültek tovább az állatok, többen letelepedtek a hősiesen zenélő tücsök körül. A zsinegként összetekeredett hanggombolyag végre kibomlott, és külön szálakon futott tovább minden dallam.

(A folytatás a téli számban olvasható.)