Lackfi János

KÉSMESE

2008/1

KÉSMESE

A konyhakredenc fiókjából éktelen csörömpölés hallatszott. Mégse kapta fel a fejét senki. Úgy látszik, a gazda nem törődik vele, ha tárgyai rosszalkodnak, vagy meg se hallja az ilyesmit, netántán egészen mással van elfoglalva. Ha viszont valaki most betoppanna a bezárt fiókba, és miután vaksin kihunyorogta magát, a beszűrődő kevéske fényben végre meg tudna különböztetni ezt-azt – ugyancsak elcsodálkozna.

 

 

Vad küzdelem zajlott odabenn, no nem első vérig, inkább első szikráig, mert hiszen ebben a fiókban jobbára kések laktak. A Kis Húsmetélő és a Nagy Vajkenő hadakoztak egymással, szegecseik elszántan villogtak a sötétben. A Húsvágó fürgébb volt és élesebb, ide-oda szökdécselt, cikázott, a Vajkenő pedig, afféle nagyáruházban, készlettel együtt vásárolt, műanyag nyelű kés létére csak hegyenincs pengéje hosszában és reszelős élében bízhatott. A vas csattogását a közönség tetszésmoraja és biztatása kísérte. Köréjük gyűlt a fiók apraja-nagyja. Ahogy a két kés kezdte elveszíteni a fejét, a küzdelem mind ádázabbra fordult. Most már cseppet sem kímélték egymást, vagdalóztak élével-fokával, találomra, dühösen és kimerülten.

– Elég, a párbajnak vége! – kiáltott érces hangon a Brutális Kenyérszelő, és hatalmas, széles, fogazott pengéjével, melyen a STAINLESS STEEL felirat díszlett, nyomatékul a küzdő felek közé csapott, mire azok kétfelé rebbentek. – Mondtam, hogy csak játék, erre ti nekiestek egymásnak. Épp csak ki nem ontjátok egymás nyelét. Hogy az öregördög csipkézze ki az ilyenek élét! Ha így megy tovább, beszüntetjük a vívást, felőlem mindenkit megehet a rozsdás unalom.

– Én nem rozsdásodom, még ha unatkozom, akkor se – vetette közbe harciasan a Kacifántos Zsebkés, és kihívóan megpendült, mintha nem tudná mindenki, hogy pengéje többrétegű acélból, nyele meg egzotikus fából készült, de mert nem egyszer s nem kétszer hallgattak már végig tőle efféle hetvenkedést, még csak rá se legyintettek: egyik fülükön be, a másikon meg ki.

Csak a Boros Leányka szíve kezdett hevesebben dobogni. Új volt még a fiókban, amúgy is tévedésből keveredett ide, és egyszerű, cicomakedvelő fehércseléd létére a Kacifántos bizony tetszett neki. Tetszett a hányavetin villogó pengéje, a hetyke hegye, az egzotikus nyele és a cifra szegecsei csakúgy, mint a végére domborított aranyló rézkupak. Vagyis tetszett neki a legény egészben, ahogyan volt. Ilyen huszárról álmodik minden Boros Leányka. Olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. (Mellesleg onnan is húzták elő, egy ajándékos-dobozból. A gazda akkor kapta édesapjától, amikor jogász-doktorrá avatták az Egyetem fényes Aulájában. S akkor már, úgy kutyafuttában még el kell mondanunk, hogy a Leányka egykoron palackok dugaszolására szolgált, deréktól lefelé közönséges, öreg parafadugó volt a teste, attól fölfelé viszont csinos rokokó dámát formázott, babaarcocskával, főkötővel, fidres-fodros ruhaderékkal. Valójában hasznát már nemigen vehették, mert a parafadugót réges-régi palackok öblös nyakához méretezték, de mivel afféle családi ereklye volt, fiókról fiókra hányódott, s a gazda néha tűnődve meg is forgatta ujjai közt.)

Ami a két párbajozót illeti, egy szót sem szóltak a Kenyérszelő szemrehányásaira. Nem annyira a szégyen szegte szavukat, egyszerűen levegőhöz sem jutottak, szurkolóiktól körbevéve lihegtek a fiók két átelleni sarkában. Magukban persze erősen fogadkoztak, hogy egyszer még kiköszörülik a csorbát, mert hiszen ebben a sötétségben is napnál világosabb volt, hogy semmire se jutottak egymással, s a meccset csak úgy lehet igazságosan eldönteni, ha a bíró döntetlent hirdet.

lackfikes1

Márpedig a Kenyérszelő igazságos bíró, ítéletei pedig annál is kevésbé megfellebbezhetőek, minthogy fogazott pengéje harminc centi hosszú, fogai közét pedig irgalmatlanul megélezték valaha, s élüket az évek során felszelt sok-sok mázsa kenyér egyáltalán nem kezdte ki. Nevét is onnan kapta, hogy egy ízben mélyen belevágott figyelmetlen gazdája ujjába, aki dühöngve vágta be a fiókba és brutális szerszámnak nevezte. A gazda mentségére legyen mondva, haragja épphogy fellobbant, máris kihunyt, még aznap este, bekötözött ujjal újra használta a Kenyérszelőt, s utána mintegy bocsánatkérésképpen végigsimította a pengét.

Végül is melyik kés tehet róla, hogy éles? És milyen kés lenne az, amelyik nem tud vágni? Hát például vajazó fakés. Volt belőlük vagy egy tucat, a gazda szórakozásképpen maga faragta valamennyit, s ami bosszantóbb, természetesen hol másutt kötöttek volna ki, mint ebben a fiókban. Mondanom se kell, a rendes kések torkig voltak ezekkel a pengétlen, otromba fickókkal, akik alig szóltak valamit, s azt is közösen tették. Mint valami fahangú szavalókórus. Most például, mikor a késes fiók vezére, a Kenyérszelő újfent szólásra emelkedett, és minden esti szokásához híven körbekérdezte a jelenlévőket, ki mit látott a nap folyamán odakünn, a kinti világban, a fafejűek máris egymás hegyén-hátán odatolongtak.

– Vajazott, vajazott, vajazott! – kiabálták lelkesen.

– Jól van, jól, a reggeli zsemlét, tudjuk, én szeltem ketté – legyintett a Brutális Kenyérszelő, mert ez a jelenet minden este megismétlődött.

Nagyobb meglepetés volt, hogy az Aprító jelezte, ő is tud valamit.

– Délután zöldséget pucolt, répát, karalábét, paprikát, paradicsomot. Fel is aprózta salátának. Hagymát nem tett bele!

– Nofene! – mormogta maga elé hökkenten még a Vénséges Disznóölő is, pedig ha valaki, ő aztán nem volt szószátyár alak.

A Disznóölő pengéjét homorúra koptatta a sok széttrancsírozott malac húsa, csontnyelét homorúra vájta a sok bütykös böllér-hüvelykujj fogása. Inkább egy kés emléke volt, mintsem valódi kés, de senkinek meg se fordult a fejében, hogy gúnyolódjék rajta. Tudták, a Kenyérszelő kegyetlenül megtorolná a Disznóölőt ért legkisebb tiszteletlenséget is. Az öregnek voltaképpen nem is itt volt a helye: a gazda, míg a szüleinél lakott, íróasztala fölé szegezve tartotta a vén csorbaélűt, amely ott forgott már dédapja, ükapja kezében is. Itt, a saját lakásában is azt tervezte, hogy a konyha falának ékessége lesz, de aztán olyan dolgok jöttek közbe, amelyről a hűséges kések akkor se szívesen beszélnek, ha szikrát csiholnak belőlük.

Eleinte ugyanis a gazda jókedvű volt, polcokat csavarozott, képeket tett fel a falra, csinosította a lakást, mert volt kinek. A kis menyasszonya rendszeresen nála vacsorázott, és a gazda kedvvel készítgette a finom salátákat a hús mellé, melyet a lány sütött a vacsorához. Aztán történt valami, és a kések azon vették észre magukat, hogy a mutatós, nagyáruházban vett készlet késeit-villáit az ember hétszámra elő se veszi, kanállal habzsol be minden ételt, már amikor egyáltalán itthon eszik.

Jószerivel egyvalaki látta csak közülük rendszeresen a napvilágot: a Dugóhúzós Halas Bicsak. Gyerekkorában, egy vásárban kapta a gazda, s bár a szegei már lazulgattak, éle meg jóvátehetetlenül elvásott, egyvalamire mégiscsak alkalmas maradt: borosüveget bontott, mihelyt a fickó hazaérkezett, lerúgta cipőjét, és a tévé elé leülve zoknis lábát a dohányzóasztalkára tette. Ahogy a Halas beszámolt róla, gyakran ott aludt el, őt is az asztalon feledve, a villódzó képernyő előtt, és onnan cihelődött reggel, munkába menet, borostásan, zúgó fejjel, mosdatlanul és rosszkedvűen. Így aztán senki se csodálkozott, mikor a Kishalas beszámolt róla, hogy a gazda megint bort bontott.

lackfikes2

– De most nem olyat és nem úgy – fűzte hozzá sietve az egykori vásári portéka.

– Ezt meg hogy értsem? – vonta volna össze a szemöldökét a Kenyérszelő, ha lett volna neki.

– Úgy, hogy másféle bor volt. Épp csak belészippanthattam, de finom volt és fűszeres illatú, látszik, hogy a gazda gondosan választotta. És nem is esett neki rögtön az üvegpohárral, mint általában. Talpas poharat hozott, kiöntött belé egy kortyot, hosszan gurigázta, az ablak fényébe tartotta, szimatolgatta, és ráérősen, cseppenként szürcsölte ki. Utána meg dugó nélkül a konyhaasztalra tette a palackot.

– Világos, sambrézni akarja – kottyantotta közbe a Kacifántos, büszkén, hogy végre villoghat egyet.

És most tényleg várakozva fordult felé a fióklakók serege, pedig amúgy rettenetesen unták már a felvágós természetét.

– Az meg micsoda? Magyarázd meg, kérlek! – mondta a Kenyérszelő, aki sosem élt vissza a tekintélyével, és sosem tett úgy, mintha tudná, amiről fogalma sincs, s most egyenesen kenyérre lehetett volna kenni, már ha késről szólván ez nem tűnne merő képtelenségnek.

– Szíves örömest – fuvolázta a Kacifántos, váratlan sikerétől megrészegülve. – Kérlek szépen, a jó vörösbort fogyasztás előtt célszerű kivenni a hidegről, és levegőztetni, míg a hőmérséklete meg nem közelíti a szobáét. Így adja ki magából a legtöbb zamatanyagot. Az elnevezés a francia „chambre” vagyis sambr szóból ered, ennek latin őséből, a camerából származik például a mi „kamra” szavunk is.

– Nahát… – álmélkodtak a fiókbeliek, és némi lelkifurdalással gondolták, hogy mégiscsak meg kellene becsülniük ezt a nagytudású férfiút, ha már közéjük vetette a sors, akármilyen kikent-kifent, izgága piperkőc is amúgy.

A Kacifántosnak azonban volt egy hibája: nem tudta idejében abbahagyni a beszédet.

– … mármost amikor én a diplomaosztó utáni banketten a csillár csilingelő fényében csillogva, az intarziás vendéglőasztalon hevertem, a meisseni porcelán tányér és a metszett pohár különbeket is mesélt nekem. Ami például a vadas ételeket illeti, nem tudom, tudjátok-e, hogy pácolás után bükkfaforgács füstjében célszerű meglengetni a hússzeleteket, és délies, gyümölcsös aromájú vörösborba áztatott aszaltszilvával…

A Kacifántos ekkor rádöbbent, hogy már senki se figyeli, mit mond, a kések egyre pusmognak, zümmögnek, és türelmetlenkednek.

„Ezt a bugris bandát”, gondolta sértetten. „Folyton a saját kis piszlicsáré ügyeikkel meg ezzel a kis jogtudorral foglalkoznak, csak azért, mert ő a gazdánk. Disznók elé a gyöngyöt…” – ám tovább nem jutott a gondolkodásban, mert észrevette: egy gyöngyházfényű tekintet bűvölten tapad rá. A Boros Leányka volt az, és most fürgén közelebb is gördült a Zsebkéshez.

– Nem folytatná, kedves Kacifántos úr? Engem szörnyen érdekel az ilyesmi, egészen izgatott lettem tőle. Világéletemben elegáns életről álmodtam. És fiatalkoromban… – sütötte le szemét szemérmesen.

– Parblő, hiszen ön most is szemtelenül fiatal – támadt fel Kacifántosban a gavallér, és földig hajolva, lovag módjára ki-becsattintotta pengéjét.

– Amúgy a nevem Boros Leányka – tette hozzá a hölgy, és pukedlizni is próbált hozzá, ami nem könnyű, ha az ember leánya deréktól lefelé parafadugóban végződik.

– Teljes nevem Zsebkés de genere Kacifánt, de szólítson csak Zsebinek, így hívnak a barátaim. Damaszkuszi pengém mind a százötven rétege a kegyed rendelkezésére áll – húzta ki magát a lovag, s még kezet is csókolt volna, ha a Leánykának lett volna keze, s ha nem fél tőle, hogy felsebzi az ónötvözetet, melyből a kis hölgy készült. – De kérem, lépjünk odébb, mert elviselhetetlen ez az alpári lárma! – azzal finoman odébb tessékelte a Leánykát, aki elragadtatottan követte lovagját, s ha a fiók oldala határt nem szab, követte volna akár a világ végére is.

Az egyik sarokból közben előlépett a Kis Húsmetélő, akiről már meg is feledkezett a társaság. Eddigre kifújta magát, és mindannyiuk meglepetésére újabb részlettel állt elő:

– Húst darabolt! Mégpedig filézett pulykamellet, beszórta fűszerekkel is, olívaolajat, bort, citromlevet és mustárt locsolt rá, aztán félretette pácolódni.

Általános megdöbbenés uralkodott a fiókban. Széltében-hosszában nagy pengecsattogással, nyéldobogással vitatták a váratlan eseményt, a Húsmetélőre nem is figyelt senki. Pedig szomorkásan még azt is hozzátette:

– Szégyen ide, szégyen oda, gyerekek, az előbb kicsit kicsorbultam. Igazából meg kéne engem köszörülni. Félek, hogy a gazda félretesz, mert húst nem lehet akármivel vágni.

Nagyot sóhajtott, mint aki úgyis a falnak beszél. Pedig nem így volt. Az egyik fakés oda sündörgött hozzá, és így vigasztalta:

– Sose búsulj! Jó, kemény bükkfából vagyok, faragj meg egy kicsit, csak óvatosan, és máris jobban leszel. Igaz, nem olyan, mintha köszörülnének vagy megfennének, de valamit mégiscsak segít, kicsit lesimítja a sorját.

lackfikes3

A Húsmetélő megindultan nézte a fakést, és azt gondolta, kár volt olyan sommásan megítélni szegényt, a szíve legalább is, úgy látszik, mégsincs fából. Kicsit farigcsált rajta, lehasított egy-két szálkát, forgácsot, és tényleg, sokkal jobban érezte magát. Nem mintha az éléről eltűnt volna a csorba, de legalább tudta, hogy nincs egyedül.

Mindeközben a fiók élete még inkább felbolydult. Új hős tűnt fel a színen, mégpedig a Húsmetélő iménti ellenfele, a Nagy Vajkenő, és még az előbbinél is megdöbbentőbb bejelentést tett:

– Hohó, a készletből hiányzik két kés és két villa! Mégpedig a szebbik fajtából.

A Szebbik Készletet a gazda különleges alkalmakra vásárolta, s legutóbb akkor használta darabjait, mikor a Kis Menyasszony még előfordult a színen.

– Juhéj! – rikkantotta el magát Kenyérszelő, akinek pedig igazán nem volt szokása holmi duhajkodás, azzal karon kapta a habverő gép egyik közelben álló villáját, és dévaj táncra kerekedett vele.

Nem volt nehéz dolga Kenyérszelőnek, csak a ritmust kellett eltalálnia, hiszen a szoba felől egy ideje kellemes zeneszó hallatszott. Példáját követte a fiók apraja-nagyja, még a Disznóölő is komótosan, nagyapósan mártogatta egy serdületlen halkés oldalán. Csak úgy zörgött-nyikorgott a Kredenc, aki a maga részéről szintén nem volt mai csirke (egyáltalában, csirke sem volt soha), úgyhogy méltatlankodott is a zenebona hallatán.

Ropták mindaddig, míg teljesen ki nem fulladtak, és szédülve, csengő füllel, zúgó fejjel sorban le nem rogytak a fiók aljára. Képzeletükben megjelentek a közeljövő virágos napjai, mindegyikük látta, amint a Gazda hívására fürgén előpenderül a helyéről: a Kenyérszelő szeletel, a Húsmetélő metél, az Aprító aprít, a Halas Bicsak palackokat dugaszol ki, a Vajazó pedig csak keni-keni a vajat egy eljegyzési lakoma végtelen sok szendvicséhez. Még a Tortalapátnak is akadt álmodoznivalója, s ő természetesen emeletes tortát álmodott magának, húsz, harminc, ötven, vagy ki tudja, akár még száz szeletest is.

– Nincs is szebb dolog, mint… – zárta volna szokása szerint tanulsággal a napot a Kenyérszelő, de hirtelen elharapta a szót, hallgatásra intette társait, és hegyével a fiók sarka felé bökdösött.

Ott látták szorosan összebújva a Kackiás Zsebkést és a Boros Leánykát. A Zsebkés mesélt-mesélt, a Leányka hallgatta-hallgatta, és az egész fiókból most először senkinek sem volt kedve kinevetni a Kackiás nagyhangú szónoklatát. Mindannyian csak mosolyogtak és mosolyogtak.

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő

Kapcsolódó segédanyagok: