Seprű és víz
– Miféle panasz, miféle panasz? – meredt dühösen a titkárára Mélyrefúr. Épp a pénzét számolta, és bizonytalan volt benne, mi következik a billió után, erre most még meg is zavarják.
Titkára megköszörülte a torkát.
– Ok.
– Mi?
– Panasz-ok. Mert több is érkezett, ugye.
– Milyen pa-na-szok? – morogta Mélyrefúr.
– Nos, a többségüknek a tó vizével van problémája, ahova a gyár épült.
– Miért, mi a baj a vízzel?
– Hogy nincs.
– Hogyhogy nincs?
– Úgy, hogy a gyár munkálatai során mindet kiszívtuk, kiszivattyúztuk, gőzöltük, fagyasztottuk, elpárologtattuk.
Mélyrefúr eltűnődött.
– Ilyen sok mindent kell csinálni azokhoz a varázsseprűkhöz? – kérdezte bizonytalanul.
– Ha továbbra is azt szeretnénk, hogy aranyból legyenek, de közben fénysebességgel suhanjanak, akkor sajnos, igen.
– És tényleg nincs már víz?
– Tényleg nincs már víz.
Mélyrefúr egyszeriben szomjúságot érzett.
– De az nekem kell, nem?
– Meglehetősen.
– Hm, hát ez baj, de mit lehet tenni? A gyár, a munka, a termék, a profit, az emberek. Mindenkinek nem lehet a kedvére tenni.
– Mondjuk – jegyezte meg a titkár –, igazán az embereknek van szükségük vízre.
– És a seprűk? – fortyant fel Mélyrefúr. – És a suhanás? Az aranyló szabadság érzete? Az smafu? Különben is, mit rontja itt el a kedvem mindenféle panaszokkal? Ki van rúgva!
A titkár szó nélkül távozott. Másnap érkezett is az utódja. Gyönyörű, fiatal lány, aki egy szót se szólt ugyan, de a munkáját tökéletesen elvégezte. Mélyrefúr roppant mód elégedett volt vele, egy héten belül rábízta a gyár minden kulcsát, kódját, jelszavát.
– Ki tudja, talán még a fele királyságom is a tiéd lesz – viccelődött.
A lány udvariasan mosolygott.
Aztán egy éjszaka mosolyogva kikapcsolta a biztonsági rendszert, a riasztókat, a detektorokat, a lézereket. Ezután szintén mosolyogva szélesre tárt ajtót, ablakot, és már özönlött is befelé a sok feldühödött ember, manó, kobold, törpe, óriás. Az előző titkár tévedett: nemcsak az embereknek van szükségük vízre. Egy osztag boszorkány is berepült a kitárt ablakokon. Szigorúan cirokseprűn. Vezetőjük, Csalánosné hálásan pillantott az eléje siető titkárnőre.
– Szép munka volt, lányom, igazán hálásak vagyunk. Csak kár, hogy emiatt le kellett mondanod a hableányságról. De ne aggódj, kitalálunk valamit, hogy újra testvéreiddel élhess a víz alatt.
A lány mutogatott, Csalánosné bólintott.
– Igen, a helyzet már valóban tarthatatlan volt. És mindezt aranyseprűk miatt. Hát, ha nekem megfelel a sima cirok, pedig én úrinő vagyok…, ha kezembe kerül ez a Mélyrefúr, megfojtom egy kanál vízben! Hogy mondod, lányom? Lassabban mutogass, kérlek! Á, igen, igazad van. A vízzel spórolni kell. Elég lesz a kanál.