KAUCSUKFA ÉS GUMITEJ
Az Amazonas vidékén megismertem egy fát, amelyet a bennszülöttek hévének neveztek. Ha a kérgét megsértik, tejszerű, fehér folyadék buggyan ki belőle, mely a levegőn megsötétedik és megkeményedik. Quitóban és környékén ennek a fának a levelével, a cahuccuhuval kenik be a gyapotvásznat, hogy ne engedje át az esőt. Az érdekes anyagból csizmát is csinálnak, melyben a lábuk akkor is száraz marad, ha egész nap járják a mocsarakat – írta egy francia tudós dél-amerikai útjáról 1739-ben a párizsi Tudományos Akadémiának.
A dél-amerikai indiánok már több mint négyszáz évvel ezelőtt rugalmas, pattanó labdával játszottak, amikor itt Európában még csak a rongy- és bőrlabdát ismerték. A mesés nevű „síró fa” az indiánok nyelvén kahucsu – innen ered a kaucsukfa elnevezése, és a gumiköpenyt meg gumicsizmát feltaláló indiánoktól ered a 19. és még inkább a 20. században felgyorsuló gumigyártás.
De ne hidd, hogy már az első lépések egyszerűek voltak. A kémikusok ugyan törték a fejüket, miképpen lehetne hasznosítani a különleges anyagot, amelyet a fa könnyének mondtak. Először felfedezték, hogy a gumi eltünteti a ceruzavonásokat. Kis téglácskákat csináltak hát belőle, a mai radír elődjét – jellemző, hogy a gumi és a radírgumi angolul rubber, ami a rub (dörzsöl) szóból született –, és az apró gumitesteket borsos áron adták el a rajz- és festőművészeknek. Néhány évtized múltán az amazonasi indiánok példájára gumival átitatott vászonból vízhatlan esőköpenyeket gyártottak Európában. Angliában megszülettek az első sárvédő cipők, a kalucsnik. Csakhogy ezek a hidegben – hát még a fagyban! – törékenyek voltak, nyáron pedig ragadtak.
1839-ben egy kísérletező műhelyében véletlenül megolvadt kén ömlött a gumira, ami – csodák csodája – többé nem ragadt és nem vált a hidegben törékennyé. Így találták meg a rugalmas gumi gyártásához szükséges keveréket és a keverés arányát. Egy angol kereskedő hat évvel később arra gondolt, hogy kocsija kerekeit gumitömlővel látja el. Ezeket a találmányokat akkor nem díjazták – nem is igen figyeltek rájuk. Mondanom se kell: a gyorsan fejlődő autógyártáshoz ugyancsak szükség lett gumikerekekre.
Ma karcsú gumipálmák tízezrei hajladoznak a trópusi szélben Brazíliában, Kongóban, Srí-Lankán, Indiában, és amikor megkezdődik a gumiszüret, a munkások bevonulnak az erdőkbe, éles késükkel ferde rovátkákat vágnak a fák kérgébe. A sebekből kicsorduló fehér nedv hasonlít az állati tejhez. Például a tehéntejből is kiválik és a felszínen gyűlik a tejszín – nos, a parányi gumirészecskék is összekapaszkodnak, és túros csapadék alakjában elválnak a gumitej savójától. Ebből lesz a sárgás nyersgumi, amit hatalmas bálákba csomagolva szállítanak a világ különböző gumigyáraiba.
A gépkocsik elterjedése óta a világ gumitermésének legnagyobb részét keréktömlők és abroncsok készítésére használják, de egy sereg, mindennap szemed elé kerülő tárgyban is láthatsz gumit. És használják olyan különlegességekhez is, mint a búvárok ruhái.