KATINKA ÁLMA

Volt egyszer egy álom. Bent forgott, pörgött napokig Katinka fejében. Rossz álom volt, afféle csínytevő, aki akkor érkezik, amikor a dolgok nem mennek rendben, és előhívja őt a lelkiismeret. A rossz álom tehát jött, gáncsolt, ijesztgetett, csapdát állított, mint egy útonálló. Kezeket fel, ide nekem a nyugalmat, ide nekem a biztonságot, ide nekem az örömöt, különben lesz nemulass! Ilyenekkel fenyegetőzött. Katinka megijedt, jaj, most mi lesz, jaj, kinek mondja el, ha elmondja, csak kinevetik, azt gondolják, hogy gyáva, hiszen egy álom csak álom, s nem a valóság. Azt mondják majd, sokat evett lefekvés előtt, ráfeküdt az alvós baba műanyagkarjára, behallatszott odakintről a szélvihar, túl sokat tabletezett, azért volt a rossz álom. Ezt mondják majd, és ő csak lesüti a szemét, és nem szól, hallgatja, ahogy a fejében forog, pörög, morog a rossz álom, és azt suttogja, hogy gyáva vagy, Katinka, ezért vagyok itt, mert te gyáva vagy! Úgysem mered elmondani, hogy te hívtál ide. Hogy én?! Ez nem igaz. De igaz, gúnyolódott a rossz álom, úgysem mered elmondani, mit csináltál tegnap délután az iskolából hazafelé! Elég, szipogta Katinka, hallgass! Mint ahogy hallgatsz te is, ugye? Csipkelődött a rossz álom, de megtehette, mert, valljuk be, nyeregben érezte magát. Imádta, ha féltek tőle, ha megfagyaszthatta a vért az emberek szívében. Így történt most is. Katinka napokig rettegett, esténként pedig szorosan bebújt a takaró alá, hátha akkor a rossz álom nem fér hozzá. De hozzáfért. És csak ette a maradék jókedvét, az egyre fogyó bátorságát. Jóllakottan terpeszkedett. Katinka pedig nem értette, miért vesztette el színét a sok játék, hová tűntek a mosolyok, miért bújt el az ölelésekből a meleg.

(A folytatás az őszi számban olvasható.)