MENETELŐK
A boly falai között hosszú sorokban vonultunk, de az éppen előttünk haladó hátsóját azért mindig jól láttuk. Én szerettem ezt az állandóságot, jó volt egy ütemben lépni a többiekkel, jó volt érezni a rögös föld rezgését egyenlépteink nyomán, adott valami felfoghatatlan erőt és magabiztosságot, hiába mondták rólunk sokszor, hogy aprók és jelentéktelenek vagyunk. Egységben az erő, kiáltottuk néha, miközben egészen feloldódtunk a közös mozgásban. Elég volt a menetelésre figyelni, más nem számított. Egy-két, egy-két, kántáltuk.
Valahogy mégis kiszúrtam azt a különös jelenést, ami bizonyos időközönként csak úgy felbukkant a boly járatainak egy-egy pontján. Annyira oda nem illő volt, annyira valószerűtlen, végül is lehet, hogy pont azért nem tűnt fel elsőre. Fekete vízifátyolka. Már a neve is titokzatos, mint valami baljós kísérteté. Hiszen a fátyolka nemcsak ritka jószág, de folyami vidékeken él, akkor meg mi a jó fenét keres egy hangyabolyban, a föld mélyén? Eleinte kifejezetten zavart, sőt, bosszantott. Megtöri itt a jól bejáratott rendszert nekünk, káoszt teremt. Ám hamar be kellett látnom, hogy semmiféle galibát nem akar. Már csak azért sem, mert rajtam kívül senki sem vette észre. Testvéreim ugyanolyan kifogástalan menetoszlopban jöttek-mentek, ahogyan előtte. Csak az én belső rendem ingott meg – piszkált a kíváncsiság.
Eleinte elég volt csak úgy masírozás közben oldalra pillantgatnom, meggyőződve, hogy még mindig ott van, hogy sötétlő alakja továbbra is tüneményként varázslik a boly egyhangúságában. Aztán egyre hosszabban felejtettem rajta a tekintetemet. Áttetsző szárnyának fekete rajzolata valami ismeretlen világ térképének tűnt. Vajon mit rejt ez a
másik világ?
Ám egy napon nem bukkant fel többet. Vártam egy darabig türelemmel, de ő sehol. Hirtelen elkapott a tettvágy, kiléptem a sorból. A helyemen támadt űrt szinte rögtön betöltötték, az előbb még mögöttem caplató testvérem felgyorsította lépteit, és utolérte az imént még előttem vonulót. De nem volt időm azon keseregni, milyen könnyű bepótolni a hiányomat, húzott magával ez a sosem tapasztalt erő.
Odakint, a bolyon kívüli világban vakító fényár fogadott. Jó darabig tartott, mire a benti homály után megszoktam ezt a ragyogást. Akkor aztán szaladtam előre, ahogy csak a lábam bírta. A fák között láthatatlan szalagként kanyargó szél friss illatokat hozott, a közelben folyó hömpölygött. Nemsokára el is értem a partjára, ott pedig megtorpantam, mert a látvány, ami fogadott, egészen lenyűgözött. Több száz vízifátyolka lejtette táncát a levegőben, mintha egy légörvény tölcsére pörgetné őket. Köztük lehetett a bolyba tévedt is, de így, társai közt megbújva, az élet természetes részévé vált. Irigyen bámultam a vad kavargást. Ám minél tovább szemléltem őket, annál inkább megértettem a fátyolkák örvénylésének szabályát. Másfajta rend ez, mint a mi elvágólagos menetelésünk, de azért rend ez is. Körbepillantottam. Balra szöcskék ugráltak elő a fű rejtekéből, jobbra szitakötők lebegtek szinte egyhelyben. A folyó túlpartján talán békák kuruttyoltak. Mennyi csodálatos káosz, amiben fel kell még ismernem a törvényt, mielőtt nyugodt szívvel visszatérnék testvéreimhez!
Már csak az a kérdés, merre induljak először. Nem menetelve, csak kíváncsian.