Kapitány Máté

FÉLÚTON

FÉLÚTON

Andris félúton megtorpant. Nem megyek tovább, gondolta. Ami mögöttem van, már ismerem. Ami előttem… nem, az maradjon csak ismeretlen. Semmi kedvem hozzá.

Andris ácsorgott hát egy darabig. Azt mondta az apja, hogy egyedül is odatalál. El sem lehet téveszteni. Egyenesen, aztán az első saroknál jobbra, és onnantól végig az utcán. Nem pólyásbaba már, hogy mindenhová a szülei kísérgessék. Az anyja mindig túlfélti, babusgatja. Nem kell!

Most csak állt egy helyben. Mikor elindult, a szíve még tele volt bátorsággal és mohó kíváncsisággal. Aztán mintha minden lépéssel kipergett volna szívéből egy kevéske bátorság, egy morzsa kíváncsiság, hogy a félúthoz érve ne is maradjon egyikből sem. Maradt helyette ez a homályos bizonytalanság, mint mikor köd ereszkedik a városra, ő meg az ablakból kinézve azt képzeli, hogy a köd mindent felfal. Olyan volt, mintha a lelkét szállta volna meg a köd.

Nem először érzi ezt. Az elmúlt hónapok sodrófaként nyújtották a testét, és ahogy a végtagjai nyúltak, és bőre alól váratlan helyeken tüskeként tört felszínre a szőr, úgy lett egyre keskenyebb az arca, egyre mélyebb a hangja. Mintha már nem ő volna. Eddig is történtek változások az életében, persze, nem is egy, de mindig egyenletesen, nyugodt ritmusban következtek be, nem ilyen rohanvást, mint most. Korábban a teste meg a lelke összetapadva haladt előre. Most elváltak egymástól, és a test úgy előreszaladt, olyan messzire került, hogy szinte idegenné vált.

Andris tehát csak ácsorgott. Ez most jó érzés volt, mert legalább az utca képe nem változott. Bal oldalt a posta zöldje és a cipész sötétbarna cégére, jobb oldalon a zöldséges ütött-kopott napellenzőjének piros-fehér csíkjai és a pékség zsömleszíne. Andris elképzelte, hogy bemegy a postára, felad egy levelet, a zöldségesnél karfiolt vesz meg sütőtököt, a péknél sajtos pogácsát. Elképzelte, hogy még magasabb, és átlát a buszon kapaszkodók feje fölött. Hogy már nem kell jelentkeznie, ha kérdezni akar valamit. Hogy végre ő maga dönti el, helyénvaló-e, amit csinál, vagy helytelen. Elképzelte, hogy van egy barátnője, akinek úgy fogja a kezét, mint régebben Anyáét. Elképzelte, hogy könyvet ír. Könyvet és nem fogalmazást. Elképzelte, hogy az apja kikéri a véleményét erről-arról.

Andris tovább ácsorgott, amikor megszólította valaki.

– Szia, Bence vagyok. Mondták a szüleim, hogy te is új vagy.

Andris csodálkozva fordult a hang felé. Vidámszemű fiú mosolygott rá.

– Nekem is ez az első nap – folytatta Bence. – De mindjárt elkésünk, szóval szedd a lábad!

Andris lába szinte magától elindult. Valahogy minden könnyebb lett a másik fiú határozottságától. És igen, lehet, hogy hamarosan már zavarni fogja, ha valaki megmondja, mit csináljon, de Bence figyelmeztetése, hogy siessenek, most eloszlatta a lelkében gomolygó ködöt. Jó érzés volt futni. Mintha utolérte volna önmagát. Van még időm, gondolta Andris, ahogy hátát egyenletes ritmusban verte a táska. Még csak félúton vagyok.

Mesemondó | Horgas Judit

Kapcsolódó segédanyagok: