A MEGBABONÁZOTT ZUBOLY
„Zuboly! téged megbabonáztak: mit látok a fejeden?” – kérdezi rémülten Orrondi a Szentivánéji álom című vígjátékban. Zuboly nyakán egy szamár feje ül! Athén városának derék mesteremberei ugyanis egy színdarabbal készülnek Theseus (ejtsd: tézeusz) király és Hippolyta (ejtsd: hipolita) királynő esküvőjére. A mestereknek fogalmuk sincs, hogy épp annál a fánál próbálják a darabot, amely közel esik a tündérkirálynő, Titánia pihenőhelyéhez. Itt történik, az erdei próba közepén a hihetetlen, csodás eset.
Az ember azt gondolná, a tündérek világában, az Athén melletti rengetegben béke uralkodik: a tündérek semmi mást nem csinálnak, mint énekelnek, táncolnak, mulatnak. De nem így van. Oberon, a tündérkirály, haragszik, mert felesége, Titánia egy árva gyereket nevel, és Oberon féltékeny a fiúra. Úgy gondolja, legfőbb ideje, hogy Titánia elengedje a szoknyája mellől a fiút, s átadja neki, hadd tanítsa férfias dolgokra. Titánia hallani sem akar erről. Oberon elhatározza, hogy bosszút áll. Szolgájával, Puckkal (ejtsd: puk) az „égő szerelem” nevű virágért küldet. A virágnak varázsereje van: ha alvó ember szemére hintünk akár csak néhány csöppet, „őrjöngő szerelemre” gyullad bárki iránt, akit először megpillant. Oberon a virág levét Titánia szemére cseppenti, Puck pedig lesben áll. Épp kapóra jön a mesterek társaságából az oktondi, fontoskodó, csetlő-botló, mindent összekeverő Zuboly takács. Puck szamárfejet tesz a takácsmesterre, a társait messze csalja, így Zuboly egyedül marad, s félelmében énekelget. Ez ébreszti fel Titániát, szemén a bűvös cseppekkel. A tündérkirálynő kérleli az álmélkodó, nagy fülű takácsot: „… nemes halandó, énekelj: / Fülem szerelmes igéző dalodba”.
Vackor, a mesterekből álló színtársulat vezetője így kiált, amikor meglátja szamárfejű barátját: „Téged kicseréltek!”. Az eredeti angol szövegben a „translated” (ejtsd: trenszlétid) szó áll, ami azt jelenti: „lefordított”, mint amikor egyik nyelvről a másikra fordítunk egy szöveget. Zuboly tehát „lefordítódik”, átformálódik, sőt: átalakulása az egész vígjáték jelképévé válik. Ebben a színdarabban ugyanis szinte mindenki átváltozik. A tündérek és a mesteremberek között helyezkedik el négy fiatal: egy szerelmespár, akik viszontszeretik egymást, de szökniük kell a lány apja elől, egy fiú, akit az apa szemelt ki a lány számára, és féltékenyen követi a szerelmeseket, és egy másik lány, aki meg ebbe a fiúba szerelmes, és ő is a nyomukba ered. Az athéni rengetegben egymást kergetik árkon-bokron át. A tündérkirály megbízza Puckot, hogy a szerelemvirág levéből csepegtessen a féltékeny fiú szemére is – szeresse meg azt a lányt, aki őt szereti, alkossanak ők is párt, hogy elrendeződjön minden. Igen ám, csakhogy Puck – talán nem is tévedésből – összecseréli az erdőben bolyongó fiúkat, és a szerelmespár férfitagjának szemét keni meg. Amikor észreveszi tévedését, a másik fiút is kezelésbe veszi, így most már mindkét fiatalember a másik lányt üldözi szerelmével. Már-már ölre mennek, amikor Puck végre rendezi az ügyeket, s Athénban, az erdő varázsvilágán kívül végre egybekelnek a fiatalok. A sok bonyodalom láttán azonban elgondolkozhatunk: hol terem a szerelem? A szemben? A szívben? Van köze a gondolkozáshoz?
Közben Titánia tündérkirálynő beleszeret a szőrös szamárrá változott Zubolyba. A színdarab szerzője, Shakespeare (ejtsd: sékszpír) korában a szamár nemcsak az ostobaságot, hanem a legnagyobb bölcsességet, a „balgaságot” is jelképezte. A „balga” már annyira bölcs, hogy tudja: valójában senki sem tud igazán semmit. Átalakul a színdarab is, amelyet a mesteremberek az utolsó felvonásban mégiscsak bemutatnak az esküvő után. A mesterek darabja eredetileg egy szerelmespár szomorújátéka, de itt „szörnyű víg tragédia” lesz belőle, amely magának a Szentivánéji álomnak is paródiája, sőt: Shakespeare egyik valódi tragédiájának, a Romeo és Júliának is. A hősszerelmest az immár a tündérvilágot megjárt, bölcs-ostoba Zuboly alakítja. A tragédia éppúgy alakul át vígjátékká, ahogy a vígjátékban mindig megvan a lehetőség, hogy tragédia váljon belőle.