KALAPJA KÉK

A bazár bezár! VÉG-KI-ÁRU-SÍ-TÁS, szótagolta Marci a kézzel festett reklámtábla feliratát. Félszemmel sóvárogva nézte az utolsó, divatjamúlt kék kalapot a megüresedett polcon. Bármit megadnék érte, sóhajtott. Zsebeit gondolatban rég kiforgatta. Egy fillér nem sok, annyit sem tud fizetni, bármilyen olcsó a portéka.

– A neved is odaadnád? – kérdezte a ravaszképű árus.
– Akár azt is – bólintott a fiú.

Abban a pillanatban fejére huppant a kalap. Egy számmal nagyobb volt a kelleténél, de így is jól kilátott a széles karima alól. Volt-nincs bazár, ez volt az utolsó darab. Marci gyanútlanul indult hazafelé.

A téren fiúk fociztak. Egy híja volt a teljes csapatnak. Marci megállt. A fiúk ránéztek. Idegen. Egyikük sem tudta a nevét, így nem is tudták megszólítani.

– Hogy hívnak? – kiáltottak oda. Marci csak vállat vont és széttárta a karját.

Tovább ballagott, fején a drágán szerzett kalappal. Janka jött szembe, a piacra tartott. „Láttam már valahol”, nézett Marcira. „Ismerem? Igen? Nem? Talán… Nem, ennek a fickónak nincs neve”, húzta összébb a kardigánját, és biccentés nélkül elsietett.

Nagy a baj, gondolta Kalapja Kék Marci. Ha már Janka sem szólít meg tárt karral, széles mosollyal, annak fele sem tréfa!

Sokáig járta a várost. Ismerős helyeket keresett, hátha ott eszébe jut valami. A vendéglő előtt megdobbant a szíve. Tegnap kapott egy meghívót. „Szeretettel látunk téged és családodat a zártkörű, zenés rendezvényen. Belépődíj nincs, de a névre szóló meghívót hozd magaddal!” Marci előkotorta mellényzsebéből a halványzöld borítékot. Címzés nem volt rajta, és ami még nagyobb baj, az összehajtott lapon sem talált nevet. Ezzel nem megy sokra. Sőt, semmire sem megy, nem jut be a zenés vacsorára. Becsületes neve nélkül az ajtónállók egyszerűen kipenderítik.

Leült egy padra. Rosszul érezte magát: fázott, lúdbőrzött, reszketett. Vacogott a foga, didergett még a lelke is. Akkor jött arra Denali, a nyúl.

– Na mizu, Marci?
– Marci? – nézett körbe a fiú. Vajon kinek szólt ez a nyúl?
– Hát nem Marci vagy? – állt két lábra Denali.

A fiú végigmérte magát. „Ki is vagyok?”

A nevét még mindig nem tudta, de megemelintette kék kalapját, hogy ne nézze őt olyan neveletlennek ez a nyúl. Abban a pillanatban, ahogy megbillent a kalap, Marci apjára, anyjára gondolt, s elmosolyodott az orra alatt. Valami rémlik.

…

(A folytatás az őszi számban olvasható)