JANKÓ KÉT VENDÉGE
Élt egyszer egy hetyke legény, Jankó, ki a falu szélén lakott. Egyik este huncut szemű öregember kopogtatott az ajtaján. Szakadt köpenye a földet súrolta, ősz haja pedig olyan hosszúra nőtt már, hogy úgy cipelte külön kosárban.
– Mi járatban, öregapám? – kérdezte Jankó.
– Szegény öreg vándor vagyok. Ha ma estére szállást kaphatnék, igen megköszönném.
– Adok én szállást szívesen, és egy kis kenyérvéget is, ha meg nem sértem vele.
És azzal beljebb engedte az öreget. Az leült, falatozott, tréfálkozott. Olyan jól mulattak Jankóval, hogy csak úgy táncolt az asztal is belé. Aztán kalandjait mesélte az öreg, és különös történeteit hallgatva Jankónak a könnye is kicsordult a nagy kacagásban. Amikor ő következett, elsorolta, milyen szép az őszi naplemente a völgy felett és milyen cifra prímás húzta legutóbb a szüreti bálban.
Másnap reggel az öreg megkérdezte:
– Ha majd megint erre vinne az utam, betérhetnék ide ismét?
– Hogyne, öregapám, és még bort is szerzek, hogy legyen mivel a tréfákat megöntözni. Hanem árulja el, ha majd elbeszélem a kalandokat, amiken úgy nevettem, hogy a szobát is majd’ körbegurultam, mit mondhatok, kitől hallottam?
– Csak mondd, hogy a Jókedv járt nálad, az mesélte.
Azzal az öregember nekifogott az utat tapodni. Telt-múlt az idő, egyik este megint kopogtattak Jankó ajtaján. Most egy másik öregember állt ott. Mély szeme fölött valósággal integetett hosszú szemöldöke, úti köpönyege olyan rongyos volt, mintha egyebet soha nem is hordott volna. Jankó beljebb engedte. Ezt is megkínálta vízzel, kenyérvéggel. Beszélgettek közben, de ez az öregember olyan szomorúságokkal töltötte tele a szobát, hogy a kandallóban szinte elszürkült a láng. Jankó is megtoldotta az elhangzottakat ezzel-azzal: beázik már a tető, és mikor beköszönt a kemény tél, bizony az éhség sem ismeretlen jószág a házban. Reggel az öreg felkapta vénséges tarisznyáját,
de még visszafordult:
– Ha majd megint erre vinne az utam, betérhetnék ide ismét?
– Hogyne térhetne, öregapám, nálam a szegény vándornak mindig akad szállás. Hanem egyet áruljon el: ha majd elbeszélem a sok szívszorító történetet, mit mondhatok, kitől hallottam?
– Csak mondd, hogy a Rosszkedv járt nálad, az mesélte.
(A folytatás a tavaszi számban olvasható.)