ŐSERDEI MESE
Kálmán szerette az esőerdőt. A szagát. Meg a húsos levelek hűvösségét, ahogy négy pici lábával végigtrappolt rajtuk, és kényelmesen elhelyezkedett odafönt, liánok és indák sűrűjében. Ilyenkor gyakorta elnyomta az álom, és ahogy ott szendergett, ragyogó zöld színben pompázott.
De szerette a fák kérgét is. A szeszélyes felületet, a repedések mintázatát, a kapaszkodásra teremtett apró kiszögelléseket. Amikor fák törzséhez simulva araszolgatott, barna volt.
Néha – és ezek voltak a legkedvesebb percei – az orchideák hatalmas, fehér szirmain ringatózott, fehérebben, mint a sűrű tej, amit az erdőlakó emberek korsóiban meg-megcsodált. Egy dzsungelbeli sétáján réges-régi ejtőernyő foszlányára bukkant, fennakadva a fa ágai között. Rubinpiros volt. Kálmán soha olyan jót nem aludt még életében, mint amikor rubinpirosan bevackolta magát a pihe-puha, zizegős anyag ráncai közé.
Egy szó mint száz: Kálmán igencsak élvezte az életet. De még ennél is nagyobb örömét lelte volna benne, ha nincs Cecil, az utálatos légy, aki ha véletlenül belebotlott, sose állta meg, hogy ne köszörülje rajta a nyelvét.
– Egyszer piros, egyszer zöld, egyszer barna? Milyen dolog, hogy folyton úgy táncolsz, ahogy mások fütyülnek?
Addig-addig fújta ezt, amíg Kálmánban felébredt az önvád és a kétely: tényleg ilyen állhatatlan lenne? Így amikor a jó szerencséje a tüzestorkú kolibri útjába sodorta, akiről mindenki tudta, hogy mézízű nektárért cserébe varázserőt vett magának a tündérkirálynőtől, Kálmán könyörgőre fogta.
– Drága kolibri, szépen kérlek, tégy valamit, hogy ne változzak meg állandóan!
A kolibri, aki még épp csak ismerkedett a varázslás művészetével, így felelt:
– Hm. Ezt csak úgy tudom megcsinálni, ha a varázslat a dzsungel valamennyi lényére rászáll. Így is akarod?
Kálmán sietve végiggondolta: rajta kívül nincs senki, aki váltogatná a színét, na meg ha volna is, biztos nem bánná, ha búcsút inthetne ennek a csúf szokásnak. Rávágta hát: igen. A kolibri varázsigét mormolt, és az esőerdőre ködpára ereszkedett.
Az első, amit a pára felszállása után Kálmán meglátott, a tarka azúrlepke volt. A földön ült, és keservesen sírt. Nem tudott felszállni. Kálmán már épp vigasztalta volna, amikor nagy puffanást hallott a háta mögött. Megpördült, és szembetalálta magát az orángutánnal, aki egy félbeszakadt ugrás közepette lezuhant a magasból, és most fájó hátsóját dörzsölgette. Az orángután talpa alól a levelibéka lába kandikált ki: el akart pattanni a majomveszély elől, de hiába, elszállt a ruganyosság a lábából.
– Micsoda átok sújt minket? Kolibri, mit műveltél? – kiáltotta Kálmán döbbenten és seszínűen.
– Csak amiben megállapodtunk, Kálmán. Te kaméleon vagy, a változandóság a lényeged. Kérted, hogy szüntessem meg – megtettem. És sajnálom, de figyelmeztettelek: pontosan úgy járnak a többiek is, ahogy te. Tehetek én róla, hogy most aztán nem szálldos a pillangó, ügyetlen lett a majom és ugrásképtelen a béka? Örülj, hogy a tigrissel még nem találkoztál. Szánalmas látványt nyújt szegény pára, ahogy egy lapulevélen nyammog fog nélkül.
Kálmán arra gondolt: még szerencse, hogy a kolibriknek viszont egyáltalán nem lényege a varázslás. Csak annyit mondott halkan, lehajtott fejjel:
– Csináld vissza, kérlek szépen, kedves kolibri!