KÁRÁSZ ÉS AZ ÁRVÍZ
Mindig nagy zörgés-csörgés-csilingelés jelezte már messziről, ha felbukkant a falu határában Kárász, a vándor. Nem volt örömmel látott vendég, nem szaladtak elé a falubeliek, csak a legkisebbek, akikben több kíváncsiság élt, mint félsz, mert Kárász mogorva volt.
És szegény. Olyan szegény, hogy mindenét magával hordta. Jó erősen a hátára kötözve cipelte a nagy batyut, ami meg nem fért bele, vagy gyakrabban volt rá szüksége, azt a zsebeiben vagy a nyakában lógó zsinegen hordta. Lóbálózott a zsinegen egy kanál és egy pléhtányér – ezekkel evett, ha éppen akadt egy kis kása vagy leves, amivel megkínálták, és ezek okozták a csörgés-csilingelés nagyját, ahogy minden lépésénél – csirr, csörr, csirr, csörr – összeütődtek.
A zsineget soha nem akasztotta le a nyakából, a köteleket, melyekkel a batyut rögzítette, éjszakára sem oldotta el. Inkább az oldalára fekve aludt ott, ahol érte az éjszaka, szerencsés napokon, amikor jólelkű gazdánál kopogtatott, pajtákban, szalmán, máskor künn a szabadban, lombos fák alatt. Nevettek rajta eleget a faluban, ugyan, milyen ostobaság így félteni azt a pár rongyos ruhát, amivel megtömhette a batyut, hát még a pléhtányért meg a kanalat. Kárászt mindez nem érdekelte, a gúnyolódókkal nem állt szóba, jött és ment, ahogy a kedve diktálta. Néha esztendeig nem látták, néha csak hetek teltek el a faluban a jellegzetes csörömpölés nélkül.
Kárász nem volt pletykás természet, sőt, kifejezetten szófukar volt, így hát jócskán meglepődtek a falubeliek, amikor egy nap úgy tűnt fel a láthatáron, hogy már messziről kiabált valamit. A távolság meg a sietős lépteket kísérő, a szokásosnál is nagyobb zenebona miatt nem értették, mit akar, míg egészen közel nem ért.
– Meneküljetek! – kiabálta Kárász. – Meneküljetek, jön az ár, jön az ár! Átszakadt a gát, nemsokára elönt mindent a hömpölygő víz, jaj, siessetek, fussatok!
– De hát hogy hagyhatnánk itt mindenünk? Mi lesz a jószággal, mi lesz a veteményünkkel, a házainkkal? Nem mehetünk innen sehová, meg kell védenünk, ami a miénk – felelték a megrettent falubeliek.
De Kárász ezt már alig hallotta. Alighogy a magára rótt kötelességét megtette, és figyelmeztette az embereket, futott tovább csörömpölve, el, el, messzire az ár elől.
– És még engem tartanak ostobának! – dohogott magában, miközben szuszogva, lihegve felfutott batyujával a legközelebbi domb tetejére, onnan nézett vissza a falura és az árral farkasszemet néző emberek az övénél százszorta erősebb, láthatatlan kötelékeire.