EDGÁR ÉS AZ IDEGEN
Amikor Edgár az első ősz hajszálat felfedezte a levesében, megállt kezében a kanál. „Fúj” – fintorodott el, és rögtön érezte, hogy aggasztó problémával találkozott. Edgár haja ugyanis, mióta az eszét tudta, éjfekete volt. És Edgar egyedül élt.
Nem szívelte az embereket. A birtoka köré már réges-régen magas kőkerítést emelt, amit mostanra teljesen belepett a moha. Megtermelt mindent, amire szüksége volt, a napok egyformán teltek. Reggel vizet húzott a kútról az állatoknak, és enni adott nekik, ebédig bejárta a birtokot, szemrevételezte mind a négy csücskét, összegyűjtötte a beérett gyümölcsöket és megöntözte a veteményest. Megfőzött, és maga szabta-varrta a ruháit. Nem mintha ügyesen járt volna kezében a tű, de Edgár nem bánta, ha csálén áll rajta az ing vagy madzaggal kell megszorítania derekán a túl bőre sikeredett nadrágot. Nem volt hiú, annyira nem, hogy nem is tartott tükröt odahaza. Esténként petróleumlámpa fénye mellett olvasgatott a karosszékében, és elégedetten nyugtázta, hogy megint nem kellett szót váltania senkivel.
Azon a végzetes és sorsfordító napon, amikor undorodva kihalászta a hajszálat a borsószemek meg a répakarikák közül, és közelről vizsgálta, megbizonyosodott róla, hogy fehér az, mint a hattyú tolla. Edgár elszánta magát, hogy leleplezi a betolakodót, és bárki is legyen, kiteszi a szűrét. Nincs az a hajlott hátú koldus, magát varázslónak hazudó vén földönfutó, akivel kivételt tenne. Ha kell, ételt, italt, meleg ruhát szívesen ad, de hogy valaki ott éljen, jöjjön-menjen, aludjon, egyen, ahol ő – na, azt már nem!
Csapdákat állított. Szándékosan nem olajozta meg a nyikorgó ajtót. Lefekvés előtt finom liszttel szórta fel az éléskamra padlóját, hogy a lábnyomai elárulják a sötétben settenkedőt. Sercli kutyát, aki az éjszakákat addig az ágya lábánál töltötte, kirakta az ajtón túlra, hadd verje fel ugatásával a birtok csendjét, amikor megneszeli a lopakodó idegent.
Mindhiába. Eltelt az első éjjel: sehol egy nyikorgás. A liszt érintetlen. Sercli némi sértett morgolódást leszámítva meg se nyikkant. De elég volt egy pillantást vetnie a fésűjére, és Edgár tudta: az idegen megint ott járt. És nem elég, hogy ott járt, a szemtelenje az ő saját fésűjét használta! A fogak közé tekeredve Edgár éjfekete hajszálai között ott virított egy ősz szál is.
Edgár azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet, de ebben is tévedett, mert a következő reggel a párnáján fedezte fel a harmadik ősz hajszálat.
Ennek már a fele sem tréfa! Edgár belátta, hogy nincs mit tenni, segítséget kell kérnie. Felvette a köpenyét, kalapját jól a szemébe húzta, hogy minél kevesebben próbálják megszólítani, kilépett a birtoka kapuján, és gyors léptekkel elindult a város rendőrőrse felé. Sietett, ahogy csak tudott. Az épületbe lépve a kapitány elé kérette magát. Ott aztán kalapját levéve – hiszen ismerte az illemet – előadta a titokzatos hajszálak történetét töviről hegyire.
A kapitány a papírjai fölé görnyedve hallgatta, hallgatta. Mikor végre felnézett, egyenesen a vendége arcába, mosolyogni kezdett először a szeme, aztán a szája is.
– Edgár, Edgár, mióta is élsz egy szál egyedül? Húsz esztendeje? Vagy van az harminc is? Edgár, te közben megöregedtél! – azzal benyúlt a fiókjába, és Edgár kezébe nyomta tükörfényes ezüst szivartárcáját.
Edgár alig ismert az arcra, amely visszanézett rá. A homlokát ráncok barázdálták, az orra nagyobb lett, na és a haja! Az éjfekete haját, mint mákos tésztát a porcukor, ősz szálakkal szórta meg az idő.
– Idegen volnék saját magamnak? Hogy lehet az? Hiszen minden időmet saját magammal töltöm! – dünnyögte csodálkozva.
„Úgy látszik, elkel a tükör, ha igazán meg akarjuk ismerni magunkat. És jobb tükröt mások társaságánál még nem találtak ki” – gondolta a rendőrkapitány, de több esze volt, hogysem ezt hangosan is kimondja. Inkább megkérdezte Edgárt, volna-e kedve szolgálat után elszívni vele egy szivart az ijedtségre a rendőrőrs udvarán, a nagy diófa alatt. Edgár eltűnődött, és lassan bólintott.