Altató
A kis királyfi álmatlansága rettentő fejfájást okozott a birodalomnak. A királyi pár legkisebb gyermeke csak feküdt a dúsan faragott bölcsőjében, rázogatta arany csörgőjét, és sírt, bömbölt a fáradtságtól, de elaludni nem tudott. Hiába énekelt neki altatódalokat a királynő, hiába hívták el hozzá messzi földről a legkiválóbb tücsökzenészeket, a kis királyfi nem és nem aludt el, nefelejcskék szemét nem és nem hunyta le.
Vagyis hát miket is beszélek: aludt ő néhanapján, de csak akkor, ha eső kopogott a palota ablakain. Hasztalan próbálkoztak, kísérleteztek minden mással: se a tűz ropogása, se a szél suhogása nem segített, csakis az esőcseppek ütemes kopácsolása. De hát az esőt még egy király sem vezényelheti parancsszóra. A legtöbb, amit az udvarban ki tudtak okoskodni, az volt, hogy ki-kivitték a kis királyfit a birodalom szélére, az Óperenciás tenger partjára, ott a hullámok morajában végre abbamaradt a sírás. Hanem a palota mégsem költözhetett le a tengerhez, túl messze lett volna az ügyes-bajos dolgaikkal érkező alattvalóknak.
Végül egy hosszabb eső nélküli időszakban a kamarás kifundálta, hogy engedjék meg a csapokat mind a palotában, hadd folyjon a víz, s ami kifolyik, fogják fel kádakba, vedrekbe. Így is tettek. Csobogott, zubogott a víz a márványfalak között, elégedetten szuszogott álmában a kis királyfi, és apránkint beszökdöstek a kinti szárazság elől a vízi állatok a palotába. Béka kuruttyolt a trónterem sarkában, szitakötők repkedtek a díszes hajkoronák körül.
Csakhogy aztán eljött a nap, amikor kezdett elfogyni a víz, és már csak cseppenként csöpögött az utolja a vedrekbe. Az udvar előre rettegett, mi vár rájuk, ha továbbra sem záporozik semmi, csak a kis királyfi könnyei. Épp kétségbeestek volna, mikor odakint a messzi határban összegyűltek végre a várva várt esőfellegek.
Javában szakadt még az eső, amikor futótűzként, szájról szájra terjedt a palotában, hogy az egyik eszes kis udvarhölgy nagyszerű ötlettel állt elő. Nem lesz többé vízpazarlás, és az időjárás szeszélyeinek sem lesznek kiszolgáltatva! Az udvarhölgyet rögtön a királyi pár színe elé rendelték. „Felséges királynőm, királyom – kezdte. – Szedjük elő az évente megrendezett nagy hangversenyen használatos kincstári hangrögzítő berendezést, és vegyük fel most az eső hangját, hogy aztán bármikor lejátszhassák a kis királyfinak.”
A tanácsot megfogadták. A felvételen ömlött, zuhogott, locsogott és pocsogott a víz. És legközelebb, mikor újra eljött az alvás ideje, az udvarmester egyszerűen csak megnyomott egy gombot.
„Pliccs, placcs” – motyogta álomittasan a kis királyfi, és elégedetten nagyot ásított a bölcsőjében. Ezek voltak az első szavai.