A ROBOTDELFIN

Friss, sós szél, tarka házak, hívogató kocsmák, cukorkakereskedések és képeslapárusok várták az utazókat a híres skót tengerparti városkában. A fogadókban a tavaszi rét virágaival hímzett ágynemű, díszpárnák és süppedős fotelek várták a vendégeket. Reggelire a kávé mellé pirítóst szolgáltak fel narancsdzsemmel és paradicsomos babbal. De nem ez vonzotta ide messze földről az embereket, hanem Tinóru, a palackorrú delfin, a kikötő fő-fő nevezetessége.
Senki sem tudta pontosan, Tinóru mikor költözött a skót városka mellé. Ott volt már, amikor a mai felnőttek gyerekkorukban először mentek a partra kavicsokat dobálni. Ahogy nézték, hogyan merülnek el köveik a hullámokban, fel-feltűnt a delfin szürke háta, uszonya. Néha egészen közelről is láthatták.
Tinóru ugyanis imádta az embereket. Ott sertepertélt a hajók mellett, ha halászni indultak, és a máskor mogorva, cserzett arcú férfiak könnyű szívvel dobták neki az épp csak kifogott halakat, jutalmul a mutatványaiért. Nyáron egyesek bemerészkedtek a mindig hűvös vízbe, és a delfin visszafejelte a strandlabdákat. Amikor egy szalmakalapos hölgy gumimatracával túlságosan messzire sodródott, a delfin orrával visszatolta őt a part közelébe.
Tinórunak persze híre ment. Messzi földről tódultak a turisták a városkába megcsodálni a világ legbarátságosabb, szabad delfinjét. A halászok átalakították hajóikat, a hálókat távcsövekre cserélték, és egymással versengve csábították a vendéget delfinlesre. A turisták fényképezőgépeiket szorongatva ujjongásban törtek ki, amikor Tinóru felbukkant a hajó mellett.
Ám egy napon Tinóru eltűnt. Megsértődött valamin és továbbállt? Beteg lett? Elrabolták? Ahogy teltek a napok, és egyre több lett a csalódott, elégedetlen turista, a városka lakói mindinkább aggódtak. Mi lesz velük, ha elterjed, hogy nincs már csodadelfin?
Ki vesz majd zsákszámra cukorkát, ki alszik a virágmintás ágyneműkben? A helybéliek összegyűltek a városháza dísztermében, és egyre másra hozták fel és vetették el a rosszabbnál rosszabb ötleteket. Egyszer csak szót kért a könyvtáros különc fia.
– Építek egy robotdelfint – ajánlotta. – Külsőre épp olyan lesz, mint Tinóru. Beprogramozom, hogy megcsináljon minden trükköt. A turisták semmit nem gyanítanak majd.
A város vezetői kételkedtek ugyan a fiú tervében, de mivel jobb ötlete senkinek nem akadt, ráhagyták, hadd csinálja. Legnagyobb megdöbbenésükre a fiú mindössze két nappal később reggel hét órára mindenkit a kikötőbe hívott. A vízben ott úszkált, ugrált, mókázott Tinóru szakasztott mása. A mozdulatai nem is lehettek volna élethűbbek. A városka lakói nem győztek hüledezni és gratulálni, rázogatták a könyvtáros fiának kezét, míg ő a másikkal egy távirányítót nyomkodott. Aznap újra kifutottak az átalakított halászhajók, és kipirult, vidám turistákkal tértek vissza.
Az első néhány napon minden remekül ment. De aztán az egyik hajó kapitánya észrevette, hogy a robot Tinóru mintha kisebbeket ugrana a szokásosnál. Egy társa esküdözött, hogy a gép lassabban úszik, mint az előző nap, le-lemarad a hajó mellől. A furcsa jelenségek szaporodtak.
A robot lemerülőfélben van, elemet kell cserélni benne – gondolták a hajósok. Üzenetet küldtek a könyvtáros fiának, akit akkor már a városka eszeként tisztelt mindenki. Hanem amikor megérkezett, a fiú a kezét tördelve, nagy nehezen kibökte:
– Nincs benne elem, mert nem robot. Ő Tinóru maga. Igazából nem tűnt el, pontosabban… én tüntettem el. Elkerítettem egy kis öbölben, hogy aztán visszahozzam, és elhitessem veletek, zseniális robotépítő vagyok.
– Ezért még számolunk, te lókötő! – kiabáltak a hajósok. – De most fontosabb, hogy kiderítsük, miért lassult le Tinóru. Miért nem ugrál úgy, mint szokott? Mit műveltél vele?
– Én? Ti nem jutalmaztátok hallal a mutatványait napok óta, mert robotnak hittétek! – vágott vissza a fiú, aki, bár robotdelfint nem tudott építeni, gyors észjárású volt.
Tinóru, a skót városka fő attrakciója aznap óriási adag jutalomhalat kapott. A könyvtáros fiát zavarták ki büntetésül, hogy kifogja az engesztelő lakomát.