NEM LÉPHETSZ KÉTSZER UGYANABBA A FOLYÓBA
Panta rhei – minden folyik, mondta egy híres ókori görög filozófus, senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Minden változik. A reggelt dél, este, éj és új nap követi; tavaszból nyárba, őszbe, télbe, majd ismét kikeletbe fordulnak az évszakok. Életünknek is ez a mintája: újszülöttből gyerekek leszünk, kamasszá serdülünk, azután felnövünk, középkorúvá korosodunk, aggastyánná öregszünk, s amikor véget ér földi utunk, gyerekeink és unokáink folytatják tovább.
Bár a legapróbb sejttől a végtelennek tetsző Univerzumig mindig minden változik, az ember meg szeretné állítani az időt: állandóságra vágyik. Mondák, mesék sokasága szól az örök ifjúságról, a halhatatlanságról. Az egyiptomi piramisok, a kínai nagy fal, a középkori katedrálisok, de még a monumentális mai építmények is az idővel dacolás szimbólumai.
Az öröklétet ostromló vallás, művészet és tudomány a történelem előtti korokban még nem vált el egymástól. Családi, törzsi, nemzetségi szervezetben élő őseink különleges képességekkel megáldott kiválasztottjai egy személyben voltak művészek, gyógyítók és közvetítők a földi és a természetfölötti világ között. Erre utalnak már az őskőkori barlangrajzok is. Bár a vágtató vagy holtan leroskadó altamirai bölények csodás műalkotások, nem gyönyörködtetni akarnak. Mágikus szerepük volt a sikeres vadászat előkészítésében, és ezzel a közösség fennmaradásában. Az Ázsia belsejében máig föllelhető sámánhit ennek az ősi egységnek a nyomait őrzi.
A magyar népi hiedelemvilágban is él a táltosok, a magyar ősvallás sámánjainak emlékezete. Népmeséinkben megjelenik a világképüket ábrázoló életfa. Koronájában (a felső világban) a Nap és a Hold világít, madarak – a holtak lelkei – ülnek ágain. Gyökerei közt (az alsó világban) kígyók, békák, démonok nyüzsögnek. Törzse (a középső világ) a földi élet tere. Táltosaink – hasonlóan a szibériai sámánokhoz – gyógyítottak, megjósolták a jövőt, viaskodtak egymással a jó terméshez szükséges esőért, hatalmas viharokat támasztottak, és révületbe esve lelkük – testüktől elválva – bejárta a túlvilágot. A révületet hanghatásokkal, zenével érték el, ennek egyik eszköze a sámándob. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, őrzi a gyermekdal a pogánykori szokásokat. Több népdalunkba is beépült a titokzatos töredék, amely egyes kutatók szerint a táltosok megpróbáltatásokkal teli túlvilági utazását idézi: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. József Attila, a sokat szenvedett költő ezért választotta ezt a mondatot mottónak válogatott verseskötetéhez.
A kiválasztottság jelei már a születéskor megmutatkoznak. Táltosgyermekek foggal, egyik kezükön hat ujjal jönnek a világra, de szükségük van beavatási rítusra (szertartásra) is. Ez az elhivatás, amikor a táltosok bika vagy ló képében éjfélkor magukkal viszik a táltosfiút, akinek küzdenie kell, hogy bizonyítsa alkalmasságát. Az átváltozás, a táltos megjelenése állatalakban, viaskodása bikaként az esőért, jellegzetes magyar vonás. Különösen a Dél-Alföldön, Szeged és Makó környékén gyűjtöttek sok erre vonatkozó hiedelmet.
A 19-20. század fordulóján főleg itt terjedtek el mendemondák a táltosok tulajdonságaival felruházott Teknyőkaparóról, egy rejtélyes tanyai emberről, akinek jóslatai mintegy megelőlegezték a technikai fejlődést, az elkövetkező világháborúk szörnyűségeit, és a nyomukban járó erkölcsi romlást. Ló nélkül vágtató szekereket, halált hozó vasmadarakat, szügyig vérben gázoló lovakat, nappali tolvajokat jövendölt. Ha pedig megsértették, förgeteget támasztva – vagy azzá változva – szétszórta a kazlakat, szalmatetőket.
Az ázsiai és magyar hiedelmekben, népköltészetben előforduló átváltozások szájhagyomány útján maradtak fenn. Az ókori nagy birodalmakban és Európa többi részén irodalmi alkotások őrizték a képzelet szülte alakváltoztatások történeteit.
Madárrá lenni a levegőben, hallá a vízben, fává az erdőn, búzavetéssé a határban…, és aztán, mikor kedvünk szottyan rá, újra visszaváltozni emberré: ez ám a nagy kaland! Zeusz, a görög mitológia csapodár főistene hol bika alakban, hol felhővé változva, máskor hattyú formájában vagy aranyesőként teszi a szépet királylányoknak, nimfáknak. A görög mitológiában sok átváltozással találkozhatunk: Daphnét (dafné), az Apollón isten elől menekülő szép erdei nimfát apja, egy folyamisten, úgy menti meg, hogy babérfává változtatja. Kirké, a gonosz istennő a trójai háborúból hazafelé hajózó Odüsszeusz matrózait varázsolja disznókká.
Más kultúrkörökben is fontos szerepet kap az átváltozás. A bibliai Lót felesége az angyali tiltás ellenére visszanéz menekülés közben, mikor Isten tűzesővel pusztítja el a két bűnös várost: Szodomát és Gomorát, ezért lesz sóbálvánnyá. Kínából származó japán rókamítoszokban viszont a kicunék, a rókaszellemek változnak át emberré: többnyire kedves lányként, asszonyként jelennek meg.
A mesék hőseit általában bosszúból vagy büntetésből gonosz lények kényszerítik más alakba. Emlékeztek a német Grimm testvérek és a dán Andersen vadhattyúira, csúf békakirályára? Az értük áldozatot vállaló királykisasszonyok mentik meg őket a varázslattól, és teszik újra emberré. Talán a svéd Selma Lagerlöf törpévé változtatott Nils Holgersonjával is találkoztatok, aki a mese végére a vadludakkal beutazza hazáját, és megjavulva visszanyeri emberlétét. Lázár Ervin Szegény Dzsoniját és Árnikáját is ismerhetitek, akik felváltva változnak kacsává, és csak a történet végén lesznek egymáséi emberalakban. Mindezt a Százarcú Boszorka gonosz praktikái okozzák, aki százféle alakban tudott megjelenni. Kutya vagy denevér képében, még darázs is tudott lenni, ha akart.
A mesék tanulsága, hogy képzeletben érdekes és kalandos dolog az átváltozás, de mégis embervoltunk az igazi. Bár nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, és életünk végéig sejtjeink egy része is kicserélődik, akkor leszünk boldogok, ha azonosak maradunk önmagunkkal.