JAKAB A BÁBOK KÖZÖTT

Az ajtót résnyire nyitva felejtették, Jakab tehát besurrant. A nyitva felejtett ajtó résén át olyan hívogatóan meleg fény áradt a szürke folyosóra, hogy egyszerűen nem lehetett kint maradni.
A szobába érve Jakab tátott szájjal megtorpant. Mindenütt bábok lógtak. A zsinórok könyöküktől, bokájuktól, válluktól, fejbúbjuktól tartottak a magasba. A helyiség ugyan nem volt valami tágas, a plafonja mintha hiányzott volna. Odafent a sötét égbolt. Különös, gondolta a fiú. Közelebb lépett a bábokhoz. Csak most vette észre, hogy mindegyiket róla mintázták. Bár furcsállotta a dolgot, nem esett kétségbe, nem rémült meg. Óvatosan hozzányúlt az egyikhez, és finoman meglökte. A báb hintázott kicsit a köteleken, aztán megállt. Jakab még alaposabban szemügyre vette fából faragott képmásait, és látta, hogy közel sem egyformák. Az egyiknek vidám, a másiknak komisz, a harmadiknak bánatos a képe. Az egyik fiatalabb, szinte még baba, a másik Jakabnál is idősebb. Mi lehet ez a hely, tűnődött a fiú. Ekkor nyugodt, mély hang szólalt meg a semmiben:

– Most biztos azon tűnődsz, mi lehet ez a hely… Igazam van?

Jakab meresztgette a szemét, de a csüngő bábok erdejében nem látott senkit. Aztán… mintha idős úr lépdelt volna át a szobán. Végre kiért a bábok takarásából. Ősz, kedves arcú aggastyán volt, olyan varázslóforma.

– Igen – válaszolta kissé megilletődve Jakab. – Pont ezen töprengtem. Hogy miért van itt ez a sok, engem mintázó bábu.

(A folytatás a téli számban olvasható)