JAJ, LE NE ESSEN!

Gyerekkoromban szerettem is meg nem is cirkuszba menni. Szerettem, mert a zsonglőrök elkápráztattak ügyességükkel, a bohócok megnevettettek tréfáikkal. De feszült félelem volt bennem az akrobaták és kötéltáncosok veszélyes mutatványai alatt. Folyton azt mondogattam magamban: „jaj, csak le ne essenek”. Ma már tudom, hogy fantasztikus ügyesség és rengeteg gyakorlás kell, hogy valaki ott fent, a magasban végigmenjen egy kifeszített kötélen, de azt is tudom, hogy egyes trükkök valamelyest megkönnyítik a kötéltáncos dolgát.

Talán észrevettétek már, hogy a kötéltáncosok gyakran hosszú botot visznek magukkal, amelyet vízszintesen tartanak. Látszik az is, hogy ez a bot elég nehéz és a saját súlya miatt a két végén erősen lehajlik. Éppen ebben van a trükk. A botot az artista a csípőjénél tartja, de a két, lehajló vége még a térdénél is lejjebb ér. Bot nélkül az ember súlypontja valahol a köldöke magasságában van, de a bottal együtt jóval lejjebb. Márpedig minél lejjebb kerül a súlypont, azaz minél közelebb van a kötélhez, annál könnyebb megtartani az egyensúlyt.

Ha a kötéltáncos és a mutatvány közben használt tárgy együttes súlypontja már a kötél alatt van, szinte nem is kell egyensúlyoznia, csak pontosan lépkednie. Láttam, amikor három artista szállt föl a biciklire; egy tekerte, kettő két oldalt lógott le, s így bicikliztek végig a kötélen. Engem a frász tört ki, hogy mi lesz, ha mindhárman lezuhannak, de most már tudom, hogy a két oldalt lelógó társak nem nehezítették, hanem éppenséggel megkönnyítették az egyensúlyozó dolgát, hiszen jóval lejjebb vitték az egyesített súlypontot.

Próbáljátok ki, hogy végig tudtok-e menni a megfordított tornapad keskeny rúdján! Aztán próbáljátok ki ugyanezt úgy, hogy közben két kezetekben egy-egy (egyformán) nehéz súlyt tartotok, amely lelóg a talpatok szintjéig!

A másik, amitől mindig féltem a cirkuszban, a motorbiciklis volt, aki fejjel lefelé is haladt. Persze nem mindig fejjel lefelé: elindult egy vízszintes pályán, ami aztán fölfelé kanyarodott, átment egy hurokba, amely teljes kört leírva folytatódott megint vízszintesen. A motoros tehát a pályát követve mintegy hátraszaltót csinált a járművével együtt. Hát, én mindig szörnyen izgultam, hogy le ne essen, amikor a hurok tetejénél fejjel lefelé volt. Ma már tudom, hogy fölöslegesen izgultam. Ugyanezt a mutatványt vidámparki változatban bárki átélheti a sínen guruló kocsiban ülve. Mindössze az a trükkje, hogy kellő sebességgel kell haladni. A hurok lényegében körmozgásra kényszeríti a cirkuszi motorost. Ott pedig – a fizika törvényeinek értelmében – fellép a centrifugális erő, amely kifelé röpítené a motorost, ha nem lenne ott a megépített pálya. Ez a centrifugális erő tehát lényegében odaszorítja a motort a pályához. Ha kellő sebességgel megy, a centrifugális erő nagyobb, mint a motor és motoros súlya együtt, vagyis amilyen erővel a Föld vonzza őket lefelé. Ezért nem esik le.

(A folytatás a téli számban olvasható)