IRÁNY A FENTEBBI HELY
2020-50

Hetedhét országra szóló bolond. Sőt, világrengető habókos. Az első tejfölösszájú csecsemő és az utolsó fogatlan csoroszlya is annak tartotta. Érdekelte is őt!
Évekig körzött a körzőivel, évtizedekig kémlelte a kémcsöveit. És ma:
– Buggy – bugyogott az egyik kémcsöve. Trutymó lötyögött benne. A trutymó tetején hab. A habnak olyan színe volt… szóval olyan színe volt…
Tanácstalanul megpöckölte az állát. Ez új. Egy teljesen új szín. A tenyerébe kapta, és Kőzetburg főterére sietett vele.
Itt gyanakodva bámulták, ott bizalmatlanul méricskélték.
– Mi ez? – kérdezgették.
Eszébe ötlött.
– Hát… kék.
Bizony, kék volt.
Kőzetburg lakói addig nem ismerték a kéket, de ő elhozta nekik. A tér legközepére állt és szónokolt.
– Országvilág népei, kőzetburgiak! Van egy fenti hely, fentebbi az Északcsúcsi cseppkőnél is. Ott ilyen színe van az… ilyen színe van az…
Elbizonytalanodva megpöckölte az orrát. Eszébe ötlött.
– Az égnek! Meg annyi minden másnak.
Kőzetburg lakóit nem fedte soha igazi ég. Nem melengette soha valódi fény. Mogorva sziklapadló volt a talpuk alatt és komor kőboltozat a fejük felett.
– Ezen a fentebbi helyen kétszer jobb az élet. Vagy háromszor. – Nagyot vigyorgott. – Országvilág népei, kőzetburgiak! Öltözzetek kényelmesen, és gyertek velem.
– A legmagasabb helyek között is ez a legmagasabb hely! Te bolond, te habókos – mondták országvilág népei, és nem mentek vele.
Érdekelte is őt! Zsebre vágta a kéket, és hazaszaladt. Puha ruhákba bújt, fogott egy csákányt, és elindult fentebb. Ütötte a sziklát, vágta a követ, nagyokat vigyorgott. Az Északcsúcsi cseppkőtől egy csákánycsapásnyira megállt. De nem ám pihenni.
Puha göcsörtökbe ütközött. Ez a… ez a… Tanakodva megpöckölte a fülét. Eszébe ötlött.
– Föld!
– Akarod mondani, talaj – okoskodott valaki. A valakinek csillagorra volt.
– Kit tisztelhetek az úrban?
– Vakondok vagyok. Igazán rájöhettél volna. Hiszen csillagorrom van.
– Bocsáss meg. – Előszedte a kéket. –
Fentebb tartok.
– Abban segíthetek. De erre is rájöhettél volna. Hiszen ásókarmom van.
Bizony, ásókarma volt. Elindultak. A vakondok ásta az utat, morzsolta a földet. A kék büszkén világított. Megálltak. Átértek a talajon. Itt már valódi fény volt. Itt, azaz… azaz…
– A felszínen – tudálékoskodott a vakondok.
– Nekem is eszembe ötlött volna – puffogott.
De nem sokáig: – Micsoda felszín ez!
Bizony, micsoda felszín volt. Csupa selymes, simogató lény és forma nyüzsgött rajta.
– Mi az ott? – kérdezte a vakondokot.
– Pázsit.
– Nem ez, hanem az. Magasan.
– Felhő.
– És mögötte?
– Nap.
– Felhő és nap! – Révedezve megpöckölte a kobakját. A csákányért nyúlt.
– Mit csinálsz?
– Fentebb tartok – vigyorodott el.
– A legeslegmagasabb helyek között is ez a legeslegmagasabb hely! – mondta a vakondok.
Érdekelte is őt! Zsebre vágta a kéket és végigszaladt az égen.