INDUL A SVÁBHEGYI FOGASKEREKŰ

A budapesti Svábhegy a 19. század közepén sűrű erdős, vadakkal teli terület volt – kiépített utak és közvilágítás nélkül. A rohamosan terjeszkedő Pest és Buda azonban a Svábhegyet is elérte. Egyre több nyaralót, villát építettek ide, ahová szívesen vonultak el a nagyvárosi nyüzsgésbe fáradt művészek és közéleti személyiségek. Sorra nyíltak a vendéglők, a borkimérések, mert a városi lakosság is kedvet kapott, hogy a hétvégét a zöldben töltse. A megnövekedett közlekedési igény kielégítésére a Budai Közúti Vaspálya Társaság üzembe helyezte a Lóvasutat 1866-ban, amely kezdetben a Lánchíd budai hídfőjétől Zugligetig közlekedett. A Svábhegyet azonban innen is csak gyalogosan vagy lovas kocsival lehetett megközelíteni.

Gróf Széchenyi Ödön – Széchenyi István fia – javasolta Buda akkori polgármesterének a fogaskerekű vasutat. Svájcban jártában figyelt fel erre a különös közlekedési eszközre. A svájci tulajdonosok hasonló vasutak építésére vállalkoztak szerte Európában. A második fogaskerekű vasutat Bécs mellett építették meg, és harmadikként 1873-ban hozzákezdtek a svábhegyi fogaskerekű építéséhez. A kivitelezéssel Cathry Salesi Ferenc (ejtsd: katri szalézi) mérnököt bízták meg, aki munkája közben annyira megszerette a Svábhegyet, hogy később itt telepedett le, villája ma is áll.

A fogaskerekűnek ellenzői is voltak, közéjük tartozott Jókai Mór, akinek Svábhegyen volt a villája, és féltette a hegy nyugalmát a fogaskerekű mozdonyának pöfögésétől, füttyétől, füstjétől, a vonatokat ugyanis gőzmozdonyok vontatták, illetve tolták. Az átadáson a környék apraja-nagyja megjelent. Jókait is meghívták, de ő csak az utolsó pillanatban bukkant fel, és árkon-bokron át futva így kiabált: „Egy tapodtat sem nélkülem, míg fel nem vesztek teaforraló masinátokra!”

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)