PARADICSOM ÉS RETEK
– Pszt! – szólt a retek, de nem felelt senki. A hűtő-szekrényben mindenki aludt, vagy legalábbis úgy tett. A retek újra próbálkozott.
– Hé, te, piros, hozzád beszélek!
Erre már odafordult a paradicsom.
– Nem is beszéltél, csak pisszegtél.
– Mindegy! Figyelj csak, kérdezni szeretnék valamit.
– Hagyjál aludni.
– De te is észrevetted?!
– Mit kellett volna észrevennem?
– Hogy egyformák vagyunk! Mintha egymás tükörképei lennénk!
– Mi?!
– Igen, mi! Pirosak vagyunk és gömbölyűek. Vagyis egyformák.
A paradicsom arcán fölényes mosoly futott át.
– Ne nevettess, retek! Én paradicsom vagyok, nálad sokkal pirosabb és gömbölyűbb. Ráadásul olyan édes, hogy tulajdonképpen gyümölcsnek számítok.
– Ugyan már! Zöldségeket beszélsz – erősködött a retek –, valld be, hogy egyformák vagyunk!
– Dehogy vagyunk egyformák! Te a föld alatt nőttél fel undorító giliszták közt, én meg a levegőben, szabad szelek szárnyának szelíd szimogatásában.
– Miért beszélsz ilyen furcsán?
– Alliteráció. Te még bizonyára nem hallottál róla. Az egy művészi eszköz.
– Tudom, mi az alliteráció, de szimogatásról még nem hallottam.
– Hát, tulajdonképpen simogatás, csak úgy nem alliterál. Még dolgozom rajta.
– Szerteszét szárnyaló szabad szelek szerelmes szavainak szelíd szerenádjában?
A paradicsom ízlelgette a fordulatot, aztán így szólt:
– Nektek, retkeknek bizonyára rengeteg időtök van gondolkodni a föld alatt. De akkor sem vagyunk egyformák!
– Lehet, hogy nem vagyunk egyformák, de nagyon hasonlítunk!
– Ha olyan nagyon hasonlítanánk, nem erőlködnél, hogy mindenáron bebizonyítsd, mennyire hasonlítunk.
– Csupán megállapítottam, hogy tulajdonképpen egyformák vagyunk!
– De nem!
– De igen!
– Nem!
– De!
A paradicsom és a retek annyira belemerült a vitába, hogy észre sem vették, amikor nyílt a hűtőszekrény ajtaja és egy kéz nyúlt be rajta. A kéz kivette és vágódeszkára tette őket néhány más zöldséggel együtt. A retek néhány pillanat múlva csodálkozva nézett magára.
– Hiszen engem kettészeltek – mondta, de a kés ebben a pillanatban újra keresztülvágta –, vagyis néggyé, izé, akarom mondani, nyolccá.
– Hogy te milyen gyönyörű fehér vagy belülről! – álmélkodott a paradicsom. – Tényleg van bennünk némi hasonlóság.
De ekkor a paradicsom került kés alá. A retek megütközve bámulta.
– Paradicsom, te szörnyen gusztustalan vagy! Folyik ki a beled és tocsognak a magvaid. Dehogy hasonlítok én rád!
– De, nagyon hasonlítunk egymásra – erősködött most már a paradicsom –, te magad mondtad!
– Á, csak vicceltem! Mi ketten egyáltalán nem hasonlítunk!
– De igen!
– De nem!
– De!
– Nem!
Így veszekedtek még akkor is, amikor a nagy tál salátában csücsültek apróra szeletelve. Mégsem tudták eldönteni, melyiküknek van igaza.