LASZTICS BÁCSI MESÉJE
Gyerekkoromban volt egy különleges képességem: értettem, mit beszélnek a tárgyak. Nem csoda, hogy számtalan érdekes beszélgetés fültanúja lehettem. Egyszer például bezártak a tornaterem ablaktalan szertárába büntetésből, mert futás közben meglendítettem a mászóköteleket, amit tudvalevőleg nem szabad. De hát a kötelek rángatása nélkül borzasztóan unalmas körbe-körbe futni. Már jó ideje ücsörögtem a sötétben, amikor kinyílt az ajtó, és belépett a tornatanár. Óriási hálót dobott a földre, telis-tele fényes, csillogó, vadiúj focilabdával. Megfenyegetett, hogy ki ne merjem bontani a hálót, és újra rám zárta az ajtót. Alighogy elment, suttogás ütötte meg a fülemet.
– Hú, de sötét van itt! – mondta az egyik labda.
– Addig jó nekünk, amíg itt vagyunk bent – felelt egy másik.
– Miért? Te talán nem szeretsz világosban lenni? – kérdezte a harmadik.
– Persze, hogy szeretek, csakhogy itt rengeteg a gyerek, és a legtöbbnek két lába nőtt, és azok a lábak minket rugdosnak majd.
– Jujjj! – kiáltott fel az összes labda kórusban.
Ekkor megszólalt a sarokban egy zsámoly.
– Ne sopánkodjatok, labdácskák, majd én segítek nektek.
– Ki vagy te, és hogyan segíthetnél?
– Zsámoly Ferdinánd vagyok, és szívesen adok a fájdalomcsillapítóból, amit a fájós derekamra használok. Ha a meccs előtt bevesztek egyet, az emberlábak bármilyen erővel rúgnak, bárhogy csapódtok kapufa csücskének, nem éreztek fájdalmat. Olyan ez, mint egy szuperképesség. Próbáljátok csak ki bátran! Az első adagot mindenkinek ingyen adom. Melyikőtök kér belőle?
A labdák izgatott tolongásba kezdtek.
– Én kérek!
– Én is!
– Nekem is adjál!
– Lassan a testtel – szólalt meg ekkor egy hang valahonnan a felső polcról.
– Ki beszél? – kérdezték a labdák.
A sötét homályból ütött-kopott öreg labda sziluettje derengett föl. Megköszörülte a szelepét, és mesélni kezdett.
– Lasztics Árpád a nevem, és valódi marhabőr focilabda vagyok, bár kissé öregecske… Mostanság már csak tengózásra használnak, de hajdanán én voltam az iskola legjobb labdája! Több évadon át az iskolai bajnokság főlabdájaként dolgoztam. Rengeteg néző szeme láttára száguldottam fel-alá a pályán, és amikor berepültem valamelyik kapuba, én voltam a világ közepe. Nem mondom, rúgtak az emberlábak teljes erőből, de bántam is én! Akkoriban fiatal voltam, és meg se kottyant. A focimeccseken mámoros érzés töltött el, hisz mindenki utánam futott, mindenki engem akart megkaparintani, hogy aztán egy jól eltalált rúgással – vagy épp fejessel – az ellenfél kapujába röpítsen.
Az öreg labda elhallgatott, de az egyik fiatal máris noszogatni kezdte.
– És aztán mi történt, Lasztics bácsi?
– Egy nap olyan szerencsétlenül talált el egy botlábú végzős diák, hogy berepültem a tanári szoba csukott ablakán, és egyenesen az igazgatóhelyettes akváriumában landoltam. Jó nagy patália kerekedett. Senki nem vette észre, hogy a varrásom megsérült. Nem javítottak meg, és onnantól hepésedtem és hupásodtam, és egyre jobban fájt, amikor belém rúgott valaki. Nem sokkal később elfogadtam Zsámoly Ferdinánd fájdalomcsillapítóját. És igaz, amit mond, ha egy labda beveszi meccs előtt, nem érez fájdalmat. Csakhogy mást sem érez. Egyáltalán semmit. Hiába a legbravúrosabb passz vagy kapáslövés, a legszebb ívű röpülés, hiába tombol a közönség, nemcsak a fájdalom, de az öröm is oda lesz. Előfordul, hogy szükség van a fájdalom csillapítására, de azt hiszem, sokkal ritkábban, mint hisszük. Mert ha az életből kivesszük a kellemetlent, a jó is elszürkül nagy magányában.
Az új labdák próbálták befogadni a hallottakat. A csendet a zsámoly törte meg.
– Elég az érzelgős mesékből! Ki kér a fájdalomcsillapítóból?
Már rég nem értem a tárgyak nyelvét, de azokat a perceket sosem felejtem el: a labdák közül sokan kértek a zsámoly gyógyszeréből, de akadtak olyanok is, akik nem.