A LÁTVÁNY TÜKRE
Volt egyszer egy gyönyörű panoráma, amely egy hegyi szerpentin kanyarulatánál hirtelen tárult az utazók szeme elé. Szinte teljes kört alkotott: völgyei mélyen kanyarogtak, dombjai lágyan hullámoztak, erdői messze húzódtak, mintha az egész világot magába akarná fogadni. A panoráma lentről nem láthatott rá önmagára, mégis tisztában volt vele, hogy páratlan szépségű, hiszen évszázadok óta megállásra késztette az embereket. Vándorok és helybeliek, álmodozók és rohanók, kicsik és nagyok, mind megtorpantak egy pillanatra, mintha a látvány kiemelte volna őket az idő sodrából. Sóhajaik – „Hű!” és „Há!” – úgy szálltak az égre, mint hálás madarak.
A panoráma nap mint nap büszkén feszítette dombjait, völgyeiben szelíd kanyarokkal terelte a rohanó patakokat, és zöldellő erdeivel, virágos rétjeivel ölelte körbe az őt csodálók tekintetét. Boldog volt. Legalábbis azt hitte.
De egy nap, hosszú évek után, valami furcsa keserűség kezdte beárnyékolni boldogságát. Eleinte nem tudta, honnan ered ez a különös érzés. A pompázatos panoráma nem értette, hogyan lehet hiba benne, aki a szépség maga. Újabb évtizedek múltak el, mire kénytelen volt bevallani önmagának, hogy valami bántja. És még több idő kellett, mire rájött, mi is az.
Egy szeles délutánon, amikor az ég sötétjét villámok fénye szabdalta, végül megfogalmazta fájdalmát:
– Azt sem bánnám, ha csúnya lennék, csak végre láthatnám magamat.
Az idő tovább hömpölygött, és a panoráma mindegyre remélte, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor megpillanthatja saját arcát.
Egy reggel vándorfestők érkeztek a kilátóponthoz. Két ládányi színes festéket, háromlábú állványokat és rengeteg ecsetet hoztak magukkal. Letelepedtek, komótosan előkészítették eszközeiket, és munkához láttak.
A panoráma izgatottan figyelte őket. Magában megállapította, hogy lentről tökéletesen rálát a magaslaton felállított festővásznakra.
– Most végre megláthatom, ki vagyok – gondolta reménykedve.
Az első festő gyors mozdulatokkal fekete festéket kent szét a vásznon, dühös villámokkal és vastag vonalakkal rajzolta meg a tájat. A panoráma döbbenten nézte.
– Ilyen vagyok? – tette fel magában a kérdést, de alig egy pillanattal később már a második festő is munkához látott.
Ez a második festő teljesen más módszert választott: színes pacákat és mindenféle foltokat fröcskölt a vászonra, mintha a tájat csak érzéseivel rögzítené, nem a szemével. Vidám káosz volt az egész, de a panoráma mégis felismerte magát benne – ahogyan azt is, hogy a festő színes, derűs lénye ott rejtőzik a kép minden foltjában.
Minden festő más-más képet alkotott. Volt, aki álomszerűen lágy színekkel rajzolta meg a tájat, mintha fátyol mögül nézné. Mások gondos részletességgel próbálták visszaadni a látványt, vagy épp ellenkezőleg, elvont formákká alakították azt, amit láttak.
A panoráma egyre jobban meglepődött. Nem volt két festő, aki ugyanúgy festette meg őt. És ahogy a festményeket figyelte, különös dolog történt: minden képben felismerte magát, és legalább annyira a festőt is, aki alkotta.
Amilyen komótosan készítették elő ecseteiket és vásznaikat reggel, a festők ugyanolyan lassú, megfontolt mozdulatokkal pakoltak össze este. A képek eltűntek a ládákban, és a művészek, ahogyan érkeztek, csendesen továbbálltak, mintha sosem lettek volna ott.
De ettől a naptól a panoráma élete megváltozott. Új értelmet nyert számára a szépség. Most már tudta, hogy ahány szem nézi, annyiféleképpen létezik. És minden pillantásban nemcsak ő tükröződik, hanem azok is, akik ránéznek. Ettől kezdve minden sóhaj, minden „Hű!” és „Há!” újabb titkot fedett fel róla – és a világ másik feléről is.