A KIVÁLÓAN BEVÁLÓ ROBOT
Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok jó barátom van. Mindegyik különleges ember, számomra legalábbis, és mindegyikük élete a maga módján kalandos. Ott van például eszes mérnök barátom, Buhamér Titusz professzor, aki annyira szereti a hasát, hogy egy nap elhatározta: kifejleszti a világ legjobb főzőrobotját. Egy gépet, ami bármilyen ételt elkészít.
Titusz professzor elmondása szerint az első robot meglehetősen kétbalkezesre sikerült. Olyan ügyetlenül mozgott a konyhában, hogy percek alatt szörnyűséges szemétkupaccá változtatta. Ezt követően kitartó munkával kifejlesztett egy másféle robotot, ez tudott szépen aprítani, keverni, habarni, sütni, főzni, párolni, sőt, még tálalni is. A robot által készített étel azonban kotyvalék lett.
De barátom nem adta fel. Mesterséges intelligenciát épített a robotba, amelyik képes volt tanulni: az étel elfogyasztásának sebességéből, valamint a csámcsogás hangszínéből kikövetkeztette, milyen ízeket szeretnek vagy nem szeretnek az emberek. Figyelte a reakciókat és alkalmazkodott hozzájuk.
Az eszes szerkezet csodás ételeket készített, egyiket a másik után. Olyan finomságokat tett az asztalra, amiket a legjobb séfek is megirigyelhettek volna. Titusz professzor a legkörmönfontabb kérésekkel tesztelte a robot főzőtudományát, az pedig udvarias mosollyal szolgálta fel a marhapörköltet galuskával, sült pulykát egészben, töltött káposztát, főtt gömbhalat sárga rizzsel, almás pitét tejszínhabbal és egyéb ínycsiklandozó finomságot. Titusz professzor kiadósakat evett és egyre büszkébb lett robotjára.
Barátom végül elhatározta, hogy találmányát bemutatja a nagyközönségnek és forradalmasítja a konyhaművészetet. Összetrombitált egy sajtótájékoztatót, amelyre a legnevesebb ételkritikusokat hívta meg az egész világból. Kibérelt egy tágas éttermet, színpadot emeltetett, hogy a robot majd ott mutathassa be káprázatos főzőtudományát.
Eljött a nagy nap. A vendégek már gyülekeztek, mikor barátom a színfalak mögött úgy döntött, még egy utolsó tesztet végez a főzőrobottal. Kiadta a gépnek, hogy készítsen előételként friss paradicsomsalátát majonézes szósszal, főételként halászlevet, desszertként pedig aranyropogós kakaóháromszöget csokoládéöntettel és tejszínhabbal.
A robot nekiállt a munkának. Szorgalmasan dolgozott, barátom mégis egyre türelmetlenebbül toporgott. Alig maradt néhány perc a bemutató kezdetéig, és a robot még nagyban verte a tejszínhabot. A professzor nem merte leállítani főzés közben, de azért kiszakadt belőle egy sóhaj:
– Siess, robot, már csak öt percünk van.
Erre a robot pördült egyet, fordult kettőt, nagy tálba löttyintette a majonézes paradicsomsalátát, ráborította az illatozó halászlevet, arra meg a csokoládéöntetes süteményt és összeturmixolta az egészet.
A professzor dühösen felkiáltott:
– Ezt most jól megcsináltad! Add ezt a kulimászt annak, akinek elmentek otthonról!
A robot megállt, halk zümmögéssel elemezte a szokatlan utasítást, majd mosolyogva megragadta barátom gallérját, a levegőbe emelte és nekiállt, hogy belelapátolja a gusztustalan trutymót.
Mire letelt az öt perc, a robot Titusz professzorba diktálta a tál teljes tartalmát.
Mondanom sem kell, a nagy eseményt le kellett fújni, barátomat pedig sokkos állapotban szállították kórházba. Amikor meglátogattam, már jobban volt. Elmondása szerint a robot a maga módján túl okosra sikerült, és bár sejti, hogyan tökéletesíthetné a beállításokat, inkább letesz róla. Találja föl a főzőrobotot, aki akarja.
Amikor megkérdeztem, miért döntött így, barátom valami olyasmit motyogott, hogy soha nem felejti el a rémes perceket, míg a robot a gallérjánál fogva a magasban tartotta, és egyre csak lapátolta belé a rettenetes kotyvalékot. Mégsem a szörnyű íz vagy a kényszeretetés miatt tesz le tervéről, hanem mert volt valami rémálomszerű abban, ahogyan a robot barátságos mosollyal az arcán, bársonyos géphangon megállás nélkül azt duruzsolta fülébe: jó étvágyat, professzor úr, jó étvágyat, professzor úr, jó étvágyat, professzor úr.