A KIS TEKNŐS NAGY KALANDJA
A Szahara egyik oázisának aprócska tavában élt Tekibreki, a kis teknős. Egy nap azt gondolta:
– Ez a víz túl kicsi. Nagyobbra vágyom!
És elindult.
Ment, mendegélt. Útközben minden volt, ami a sivatagban lenni szokott – vagyis semmi. Csak homok és forróság. Éjszaka meg olyan hideg, hogy Tekibreki azt hitte, megfagy. Aztán reggel lett, és pillanatok alatt újra perzselt a Nap. Hamarosan fergeteges homokvihar támadt, süvített a szél, Tekibrekit beterítette a sárga por. Összegömbölyödött hát, és mozdulatlanul várta, hogy elmúljon a vihar. Aztán ment tovább, egyik homokbuckáról a másikra, mindig csak előre.
Így telt három hosszú nap – nappal perzselő forróság, éjjel dermesztő hideg, és mindig csak homok, amerre a szem ellátott. Tekibreki szomjas volt, fáradt, poros és kimerült. Már majdnem visszafordult, amikor egyszer csak valami megváltozott a levegőben. Hűvösebb lett. Párásabb. Tekibreki megérezte a vizet. Maradék erejét összeszedve nekigyürkőzött a következő homokdombnak, és amikor felért a tetejére, végtelen kékség tárult elé: a tenger.
– Megérkeztem! – kiáltotta boldogan, és belevetette magát a vízbe.
De már az első kortynál prüszkölt.
– Pfúj! Ez sós! – köhögte.
Tekibreki édesvízi teknős volt.
Kimászott a partra, lihegett, dühöngött:
– A hínáros zöldségét neki! Miért is hagytam el az én drága szülőpocsolyámat! Az kicsi volt, de pont nekem való. Ez a tenger nagy…, de nem jó.
Ekkor egy halk hang szólalt meg a háta mögött:
– Bizony, mindenkinek megvan a maga bosszúsága. Én például nem szeretem a nevemet.
Tekibreki hökkenten fordult meg. Egy homokkupacon ücsörgő kis rákot vett észre.
– Miért, hogy hívnak?
– Giliszta Kriszta.
– De hiszen te rák vagy!
– Na látod. Ezért nem szeretem a nevemet. A nagyapám nevezett el így, viccből. Itt lakom a parton.
– És nem zavar, hogy sós a víz?
– Nem, itt vagyok otthon – mondta Giliszta Kriszta, aztán még hozzátette –, ha te az édesvizet szereted, nem messze innen van egy patak, ami a tengerbe ömlik. Felfelé édes a vize.
– Tényleg? – kérdezte Tekibreki.
– Tényleg – bólintott Kriszta.
Tekibreki megköszönte, és ment, amerre a kis rák mutatta.
Csakhamar megtalálta a patakot. Belemászott, ivott, pancsolt, lubickolt, és hamarosan úgy érezte, mintha újjászületett volna. Nagy hála töltötte el a kis rák iránt. Giliszta Kriszta, ismételgette magában. Aztán elhatározta, hogy megkeresi. Így is lett.
– Figyelj csak, nekem tetszik a neved – mondta Tekibreki a kis ráknak. – Igaz, elég furcsa, de szerintem épp ettől különleges és emlékezetes. És kedves. Meg olyan… krisztás. Passzol hozzád.
Kriszta felnevetett.
– Hát… lehet, hogy mégis szeretem.
Tekibreki elköszönt Krisztától, és elindult felfelé a patak mentén. Hosszú volt az út, de ha akarta, gyalogolhatott a zöld növények közt, ha pedig úgy tartotta kedve, a vízben haladt, úszva-lubickolva. Mindez semmiség volt ahhoz képest, amit a sivatagban átélt. És a legjobb rész csak ezután következett: Tekibreki egy tóra bukkant.
Nem volt túl nagy.
Nem is túl kicsi.
Pont jó.