IDŐJÁTÉK: ARIADNÉ

Emlékszel, az előző Szitakötőben már szó volt Daidalosz építményéről, a labirintusról, amelyet Minósz, Kréta királya rendelt a mestertől? S hogy miért kellett a tekervényes útvesztő? Hát hogy elrejtse a királyné szülöttjét, az embertestű és bikafejű szörnyet, a Minótauroszt. Hanem ezek az eltüntetések sohasem sikerülnek. Még a mesékben sem. Nem lehet úgy tenni, mintha az a csúf valami-valaki nem volna, soha nem is lett volna. A Minótaurosz bizony világra jött, és hiába zárták a labirintusba, rendre áldozatokat követelt: Athénból kilencévente hét-hét ifjút és lányt szállítottak neki. Úgy mesélik, amikor harmadszor jött el az áldozat ideje, az athéni királyfi, Thészeusz önként szállt hajóra – más változatokban ő is sorshúzással kényszerült Krétára utazni. Mindenesetre bement a kacskaringós építménybe, a labirintus legbelsőbb zugába, és végzett a Minótaurosszal. Hogy aztán ugyanazon az úton visszatérhessen, segítségre volt szüksége. A labirintust legjobban ismerő Daidalosz elárulta a szörny féltestvérének, a krétai királylánynak, Ariadnénak, hogyan segíthet: Thészeusz kötözzön fonalat a labirintus bejáratához, s amint halad befelé, engedje szépen maga után – ha pedig megölte az emberevőt, a fonal vissza is vezeti, könnyen kitalál majd. A Thészeuszba szerelmes Ariadné a tanács továbbadásával bizony elárulta féltestvérét, fonalat adott az athéni hősnek. Hogy ezzel sok ártatlan embert megmentett? Így igaz. Csakhogy a mitológiai tettek sem egyszerűen jók vagy rosszak. És még a jó szándékkal elkövetett bűn is – márpedig a testvérárulás az! – bűnhődéssel jár.

A labirintus, miként a barlang is, az alvilág jelképe: a mitológiai történet valójában azt példázza, hogyan ereszkedett le Thészeusz az alvilágba – leküzdve legmélyebb félelmeit –, és hogyan talált ki az útvesztőből. Valószínű persze, hogy későbbi korok tulajdonították Daidalosznak a cselt – mint oly sok más nagyszerű találmányt és fortélyt –, hiszen ő a legelső ismert görög művész, akinek rendkívüli a képzelőereje, de leleményei nagyon egyszerűek is.

A mítoszok élete olyan, mint az embereké: van születésük, gyermekkoruk, felnőtt- és öregkoruk, sőt, néha még haláluk is. Egy mítoszban, akárcsak a felnőtt emberben a gyerek, ott vannak a korábbi rétegek. Ráadásul a mítoszoknak – akárcsak a meséknek – rengeteg változata ismert, más-más alakban jelennek meg, attól függően, ki, mikor és hol meséli el. (A görög müthosz szó jelentése „beszéd”, „elbeszélés”, és így „történet”, „mese”.) A mítosz nagyon hasonlít a meséhez – a legtöbb mítosz elmondható meseként is –, de azért nem azonos vele. És a görögök, még ha nem is hitték el a mítoszok minden szavát, nagy tiszteletben tartották a szereplőket, az isteneket és az emberfeletti (de közben nagyon is emberi) hősöket: áldozatokat mutattak be, a segítségüket kérve imádkoztak hozzájuk, templomokat és szentélyeket építettek nekik. (A hős neve görögül hérósz; ebből lett a magyar hérosz, illetve a „heroikus” jelző.)

De mi lett Thészeusszal és Ariadnéval? Természetesen ez a történet sem egyetlen változatban maradt ránk. Annyi bizonyos, hogy Thészeusz magával vitte hajóján a féltestvére megölésében segítő krétai királylányt. De szerelmük nem teljesedett be: Thészeusz még az utazás során hűtlen lett Ariadnéhoz (talán egy másik lány miatt), és egy szigeten hagyva a lányt, az éjszaka leple alatt elhajózott. Egy másik változatban az alvilági Dionüszosz isten követelte magának Ariadnét, s Thészeusznak el kellett hagyni őt. Egyes elbeszélők azt is tudni vélik, hogy az isten álmában megjelent az athéni királyfinak, és megparancsolta, mondjon le a lányról. Miután Thészeusz eltávozott – akár hűtlenségből, akár kényszerűségből –, Dionüszosz eljött menyasszonyáért.

Dionüszosz és Ariadné menyegzője valószínűleg a mítosz legősibb rétege. Eszerint Ariadné a labirintus, azaz bizonyos értelemben az alvilág úrnője, és mindig is Dionüszosz kedvese volt. Mégis a jóval későbbi történet-befejezés vált ismertté, és a hálátlanul elhagyott Ariadné alakja sok újabb kori európai festmény és zenemű témája lett.

kép | Edward Burne-Jones műve