IDŐJÁTÉK: A SZFINX
Olykor úgy mesélték, a Théba melletti hegyen ütött tanyát, máskor hogy a város piacterén, vagyis a központban, egy oszlop tetején telepedett meg – de akár így, akár úgy történt, akár az alvilágból érkezett, akár Egyiptomon is túlról küldte valamely kegyetlen isten, kétségtelen, hogy szörny volt, és persze vérszomjas.
A mesékben és a mitológiákban számtalan szörnyféle akad – emlékszel?, három-, hét-, vagy akár huszonnégy fejű sárkány, másutt bikafejű emberevő, megint másutt egyszemű óriás. Van, hogy vízbe húz, levegőbe emel, összeroppant, földbe ver. Valamennyi furcsa, torz állat-emberkeverék, mert minden hely és minden kor emberei elképzelték, le is festették vagy megmintázták, amitől féltek. De mindig hozzá képzeltek hőst is, aki ésszel, erővel, rendkívüli ügyességgel, furfanggal mégiscsak legyőzi az embernél sokkalta hatalmasabb szörnyet. Így volt ez Thébában is.
A szfinxet az egész ókori Keleten ismerték, s valószínűleg a görögök is a tőlük keletebbre élő népektől vették át – vagyis képzelték magukévá. Az emberfejű, többnyire nőarcú, szárnyas oroszlánféle egyébként nemcsak fenyegette-ijesztette az élőket. Mint a kutyának és az oroszlánnak, az őrzés is dolga volt. Mindenekelőtt a halottak nyugalmát vigyázta, ezért maradt meg annyi síremléken szfinx-szobor. Ókori elődeink sejthették, hogy a félelmesnél van félelmesebb, a veszélyesnél még veszélyesebb, így a holtaknak ártó lényeket jó eséllyel rettentheti el az alvilágból származó, fölényes mosolyú szfinx.
Hanem a thébaiakat gyötrő szfinx nem őrzött senkit. Sőt, olyasmit művelt, amit éppenséggel a szörnytől szabadító hősök szoktak: találós kérdést tett fel, nap nap után makacsul ugyanazt, s mert nem adott senki helyes választ, minduntalan elragadott és megfojtott egy thébait. Az összeszorít, körülfog jelentésű görög igéből kapta nevét a szörny, s mint a többi mitológiai lény esetében is, a névadáskor már készen volt, szinte megtörtént minden rá jellemző kaland. A név mintegy megjövendölte a lény sorsát.
Nos, a kérdés így szólt: van egy lény, amelyik négy lábon jár, máskor kettőn, megint máskor hármon. A neve egy, és akkor halad a leglassabban, amikor a legtöbb lábon megy.
A szfinx tehát mindennap elharsogta a kérdést – te hogy képzeled? valóban bőgött, bömbölt, üvöltött, vagy épp ellenkezően, vékony hangon sipított, sziszegett talán? –, és jó felelet híján elragadott egy thébait. Egyszer aztán a városba érkezett az idegennek hitt Oidipusz. Senki, még ő maga sem tudta, hogy valójában nem idegen, hanem az előző, rejtélyes körülmények között megölt király, Laiosz fia. Oidipusz megfelelt a szfinxnek: az ember az – mondta. Az ember kisgyerekként négykézláb jár, öregemberként meg botra támaszkodik. A szfinx erre öngyilkos lett. Így kellett tennie, a mitológia szerint ez volt kiszabott sorsa, ahogy a női arcú, szárnyas, madárlábú sziréneknek is (meglehetősen közeli rokonai): amikor énekükkel nem tudtak halálba csalni valakit, önmagukat semmisítették meg.
Oidipusz válaszával megszabadította szülővárosát, elnyerte a sokat szenvedett thébaiak bizalmát, olyannyira, hogy királyukká választották, s egyúttal feleségül vehette az özvegy királynőt – nem sejtve, hogy saját anyja az. Az örömteli fordulattal viszont új megpróbáltatások, sok-sok új talány és kín vette kezdetét – hiába nem trónolt már a városban a szfinx, a szelleme, úgy látszik, ott maradt, s megint csak Oidipusz válaszolt a titokzatos kérdésre: az új csapásokért vajon ki a felelős. Különös, mennyire hasonlót kellett felelnie: akaratlanul is ő maga.
kép | shutterstock.com