Áradó zene

Egy valaha volt kisvárosban vasárnap délelőtt fúvós hangszerek, üstdob és cintányér hangját hallani. A helyi tűzoltózenekar indulókkal és korabeli slágerek feldolgozásaival szórakoztatja a heti fáradtságát kipihenni, mulatni kívánó közönséget. Az emberek addigra alighanem már meghallgatták a másik elérhető zeneforrást, az istentiszteleten muzsikáló templomi orgonát. Olyan korról beszélek, amelyben még rádió, lemezjátszó sem volt, zenét csak élőben hallgattak, esetleg maguknak énekeltek, citeráztak, furulyáztak. A fúvószenekar: klarinétok, trombiták, kürtök, harsonák különféle fajtái hangosak, már messziről hallhatók – különösen ahol nem kell zajos autóbuszokat, teherautókat, szirénázó mentőket túlharsogniuk, amik akkor még nem is léteztek. Ahogy közelített az utcán a fúvószenekar, vagy ahogy az emberek közelítettek hozzá a főtérre, ahol muzsikáltak, csak úgy áradt belőlük a zene. Már a puszta fizikai élmény, hogy ekkora hangtömeget hallanak, varázslatos volt. Feledtette, hogy gyakorta hamisan csengett, és nem kidolgozott művészi produkciót nyújtottak, de hiszen a városka más foglalkozású lakói zenéltek benne. Az orgona a templom zárt terében magával ragadóan nagy hangjával és hangszín-gazdagságával bilincselte le a hívőket. A magyar nyelvben különös, hogy azonos szavunk van a vonzó illatú májusi virágra és a nagy méretű, sípsoraival látványos billentyűs, de megszólaltatása szerint fúvós hangszerre: orgona. A latin musica organa [ejtsd: muszika orgána] – jelentése: zeneszerszám – nevében a jelző az „organizáltságra”, megszervezettségre utal.

Persze, a hangversenyteremben is áradhat a zene. Például amikor szimfonikus zenekar szól, vonósok, fa- és rézfúvósok, hárfa, ütők 50–80 fős serege. Mit játszanak éppen?

A cseh zeneszerző, Bedřich Smetana [ejtsd: bedzse szmetana] hat tételben a hazája szépségeit megéneklő híres Hazám ciklusából a Moldva (csehül Vltava) tételt. Ez a folyó a csehek Dunája, átszeli az országot, s úgy folyik át a főváros dombos és sík partja között, mint Budapestnél a Duna. Hallgasd meg a közkedvelt művet, s biztosan tudom, téged is megragad. Ahol majd a Moldva széles hömpölygését hallod, ott a folyó hullámainak hatalmát festi le a zeneszerző, de nem pusztító áradást. A darab végén pedig mintegy kifolyik a képből, távolodni látjuk a Moldvát.

Hasonlóképpen áradást és „száradást” érzékelhetünk Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című kompozíciójának első tételében. Halkan kúszó dallammal indul, amelyből fúga alakul ki. A fúga olyan zenei forma, amelyben a témát azonosan vagy nagyon hasonlóan követi a többi szólam. A barokk gyakran használt szerkesztési elve volt ez, a 20. századnak épp e Bartók-zene a legjelentősebb fúgája. A téma egyre több szólamú hömpölygéséből eljutunk a tetőpontra, ahol megfordul a téma iránya, s a tétel végén a dallam eredeti és fordított alakja a kezdőhangra visszajutva együtt zárja le a nagyszabású folyamatot. Igen hatásos, de Bartók nem írhatott a mű címébe valami konkrét tárgyat vagy fogalmat. Ezért nevezte egyszerűen Zenének.