A ZENETÖRTÉNET KÖRFORGÁSA

A mai ember környezetében gyakran szól zene. Hallás után vissza tudjuk énekelni a dallamokat,és megtanulunk kottát olvasni, hogy olyan zenedarabokat is megszólaltassunk, amelyeket korábban nem hallottunk. Ám nem volt ez mindig így. Még Európában sem, ahol a legfejlettebb zenekultúra és zeneszerzés-technika alakult ki. Az emberek nemzedékről nemzedékre adták tovább a dallamokat, nemcsak a népdalokat, amelyek a szájhagyomány során folyton alakultak, hanem szigorúbban őrzött egyházi melódiákat is. A 6. századi I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápának tulajdonítják a felismerést, hogy a dallamok feledésbe merülhetnek, tehát le kellene ezeket jegyezni. Ennek módját bő kétszáz év alatt dolgozták ki, s az így keletkezett dallamkincset Gergely nevéből gregorián énekeknek nevezték el.

A lejegyzés nem csupán a dallamok rögzítését tette lehetővé, hanem azt is, hogy a dallamokhoz másik szólamot illesszenek. Kotta nélkül legfeljebb olyan többszólamúság lehetett volna elképzelhető, amilyen a népzenében ismert, például amikor a dallamot három hanggal (egy terccel) az adott hang alatt „árnyék” szólammal kísérik. Ez nagyon szép, de ebből nem lehet bonyolultabb műveket felépíteni. A kottában rögzített gregorián ének alá ellenben odaírtak egy hosszú hangokból álló másik szólamot. Később már két másik szólam is szembe kerülhetett a fődallammal. Ez az építkezés nyitotta meg az utat, hogy 500 évvel később zeneszerzők már négy-ötszólamú kórusműveket írjanak, amely szólamok egyenrangúak (azonos nehézségűek, bonyolultságúak) voltak. Az énekes többszólamúság leghíresebb mestere a 16. században élt olasz Palestrina [ejtsd: palesztrína] volt. A zeneszerzés addig nem tapasztalt csúcspontra jutott. De még csak az énekelt muzsikában, a hangszeresben nem. Elindult tehát a folyamat azon a téren is, és száz évvel később újabb tetőpontra ért. A barokk zene olyan hangszeres többszólamúságot alakított ki, amelyben a zeneszerzők szigorú szabályok betartásával minden addiginál szervezettebb zenei szerkezetet építhettek ki.  Az újabb, 17–18. századi óriás neve Johann Sebastian Bach [ejtsd: johan szebasztián bah].

A szerkezet fokozhatatlanul bonyolulttá vált. Mit lehetett tenni? Természetesen egyszerűsíteni kellett. Már Bach zeneszerző fiai is, de kiváltképp a mannheimi iskolának nevezett zeneszerzői kör olyan zenét írt, amelyben a szólamok nem egyenrangúak: van egy kiemelt, amelyet a többi kísér. Ez a stílus vezetett el a bécsi klasszika mestereihez is. Fontos tudni, hogy ők: Haydn[ejtsd: hájdn], Mozart [ejtsd: mócárt], Beethoven [ejtsd: bétóven] nem kevésbé jelentős és kiváló alkotók Bachnál, csak másképpen gondolkodtak. Tőlük kezdve is építkezési folyamat indult, amely mintegy száz év után egy harmónia szempontjából sokkal bonyolultabb, sőt a 20. század elejére a hangnem biztonságát is megkérdőjelező, újabb végponthoz érkezett. A nem folytatható bonyolítás az 1950-es évekre esett, amelyre megint az egyszerűsítés válasza következett az 1970-es években, immár az amerikai Cage [ejtsd: kédzs] és Reich [ejtsd: rájk] műveiből indulva.

Ilyen körforgásban lélegzik a művészi zene.