HINTÓ HÍJÁN

Alfonz toporogva várta a palota előtt a hintót. Leopold, az inas érkezett helyette.

– Aggasztó híreim vannak! Kisfelséged lovai közül egy szegfűbe harapott, egy másik megbokrosodott, a harmadik annyira zabos, hogy nem tudjuk befogni. Egyetlen hátas maradt. Kisfelséged azonban még nem vett elég lovaglóleckét ekkora úthoz.

– Akkor hát?

– Akkor hát javaslom beüzemelni a hercegi lanovkát. Azon leereszkedünk a csomópontig, és kénytelen vagyok onnan a tömegközlekedés használatát szorgalmazni.

– Nagyszerű! Induljunk máris! – ujjongott Alfonz.

– Khm! Egy dísztelen kabát praktikusabb lenne az utazáshoz. Ajánlhatom inkább ezt a felöltőt a brokát palást helyett?

– Ó, hogyne! – válaszolta Alfonz, és készségesen átvette a kabátot.

Leopold a lanovkához kísérte a herceget. A hegy tetejéről lefutó vastag drótkötelet a magasban oszlopok fűzték össze. A drótkötélre függesztve kis, kétszemélyes, címeres kabin himbálózott.
Az utasok beszálltak és elhelyezkedtek a fülke ülésein. Leopold jelzett a személyzetnek, a motor beindult, és a függőbódé megkezdte az ereszkedést. A tartóoszlopokhoz érve a fülke megrázkódott, ettől az utasok – Leopold tokájával együtt – diszkréten döccentek egyet. Alfonz alig tudta visszatartani a kuncogást. A hegy lábánál a kabin egy utolsó, jelentős zöttyenés kíséretében megállt.

– Itt a csomópont, Kisfelség! Át kell szállnunk a földalattira! Erre parancsoljon! – terelte az inas Alfonzot az aluljáró felé.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)