HARMINCKETTŐ

Történt egyszer, hogy a Nap hajából kiszakadt egy szál, akit Harminckettőnek hívtak, mert ő volt a harminckettedik sugár. Repül-repül Harminckettő, élvezi a süvítő suhanást, hiába hívogatja vissza a Nap. Fénylőn hajladozó teste átszeli a világmindenség abroszát. Ahogy távolodik a Naptól, egyre szabadabbnak és rémültebbnek érzi magát. Suhan, gyorsabban a meteornál, belép a Föld légterébe, kis híján megpörköli egy vadlúd szárnyát, és még arra sincs ideje, hogy elnézést kérjen, mert a következő pillanatban már becsapódik egy tó vízébe.

Mélyre süllyed, egészen a fenékig, a vaksi halak szétrebbennek, nem láttak még ekkorra fényességet, de aztán egyre többen visszamerészkednek, és csak bámulják, csodálják őt. Harminckettő zavartan meghajol, nem tudja, hogyan viszonozza a halak kedvességét. Végül gondol egyet, és egy kis darabot lecsíp magából, otthagyja a halaknak, hogy világítson nekik.

A tó partján bárányok legelésznek, tömött bundájuk meleg illatot áraszt. A bárányok észreveszik, és úgy megtetszik nekik Harminckettő ragyogása, hogy még az evésről is megfeledkeznek. Harminckettő lecsippent egy darabot magából, és a bárányoknak adja, hogy azok éjszaka is tudjanak legelészni. Felkapja egy apró fuvallat, ő pedig hagyja, hadd hordozza hátán a szellő. Messze fújja világító testét, hegyek felett, hűvös barlangokon át, ingoványok sötétjén keresztül.

Fagyos helyre ér, mázsás hó takar mindent, földre szorítva a csendet. Harminckettő leugrik a szellő hátáról. Embereket lát, vastag kabátba öltözve, vacogósan kuporognak egy gyönge lángú tűz körül. Megsajnálja őket, letép magából egy nagyobb darabot, és a tűzbe veti azt. Fellobban a láng, boldogan kiáltanak az emberek. Ugrál előre, érzi, hogy megrövidült a teste. Már nem olyan fényes, nem olyan meleg. Este van, ő pedig árván szökdécsel, és életében először fázik. Jajaj, gondolja Harminckettő, ez nem olyan jó érzés.

Akkor hirtelen kivilágosodik az ég, megjelenik a Nap, aki elveszett hajszálát keresi. Hát itt vagy, te csibész. Harminckettő lebiggyeszti ajkát, úgy mutatja megrövidült testét a Napnak. Csóválja fejét a Nap. Nagy galibát csináltál ám, hallod-e. Éheznek az emberek, mert nincs egy hal sem a felszínen, amit kifoghatnának, mind a fenékre gyűlt, hogy bámulja a fényt. És elhíztak a bárányok, mert éjt nappallá téve esznek. És megolvadt a hó az északi sarkon, akkora tüzeket gyújtanak ott. Harminckettő mondani akarja, hogy ő csak jót akart, de végül nem mondja, mert látja, hogy szeretettel néz rá a Nap. Na, gyere vissza, ide a fejemre, hallja végül, ő pedig vígan ugrik fel a többi hajszál közé. A felhők összegyűlnek az égen, ahogy eltávolítja arcát a Nap, elkezd hullni az eső, eloltja a tüzeket. Harminckettő széthagyott darabjai felemelkednek, egészen a Nap orcájáig, ahol végül aprócska ráncokként telepednek meg.

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő