HÁNYAN VANNAK AZ APRÓSZENTEK?
Ódorics, dávidics, hányan vannak az aprószentek?, kántálták december 28-án, aprószentek napján a házról házra járó kisfiúbandák, és fűzvesszővel csapdosták a lányokat a bőség és egészség végett. A válasz ez volt: Száznegyvennégyezren vagy annál is többen.
Máté evangéliuma szerint Heródes lemészároltatta a két év alatti kisfiúkat Betlehemben, hátha közöttük van az újszülött király, akit a napkeleti bölcsek először az ő palotájában kerestek.
Olcsó volt a gyermekélet az ókorban, ahogy a fenti példa mutatja. Olvastatok a spártai nevelés kegyetlenségéről, de a görög mitológia történetei is ezt tükrözik. Kronosznak – az ég urának – megjósolták, hogy fia vet véget hatalmának. Sorra felfalta hát gyermekeit, kivéve egyet, akit az anyja elrejtett. Így a jóslat beteljesült: Zeusz letaszította apját a trónról, és az istenek királya lett.
Rómában is keményen bántak a gyerekekkel. Az apának mint családfőnek teljhatalma volt. Megölhette, eladhatta őket. Az iskolákban kora hajnaltól csattogott a korbács. Egyedül Quintilianus (ejtsd: kvintiliánusz), a neves szónok tiltakozott a veréssel nevelés ellen: … lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is. ( Az i. sz. 1. században alighanem ő volt az első, aki gyerekjogról beszélt.) Nem csoda, hogy Szent Ágoston (i. sz. 354–430) egyháztudós úgy vélekedett: Ki ne borzadna attól, hogy újrakezdje gyermekkorát s ne inkább a halált kívánná?
A középkorban a kereszténység elterjedése javított a gyerekek helyzetén. Egyházi és világi törvények tiltották megölésüket, és lelencházak épültek a nehéz anyagi körülmények miatt kitett újszülötteknek. Követendő példát mutatott a népnek a kis Jézus tisztelete is. A templomok szobrain, festményein felnőttek hódolnak a kisded előtt. Az antik művészetben ritka téma volt a gyerek, s ha mégis, kicsinyített felnőttként ábrázolták. A reneszánsz és barokk kor műalkotásain viszont életörömtől viruló apróságok (puttók) játszadoznak. A bizánci ikonok (fatáblára festett szentképek) szigorú Máriái idővel megszelídülnek, szeretettel ölelik fiacskájukat.
A földi asszonyok is babusgatták csecsemőjüket a népszokások és hiedelmek tanúsága szerint. Óvták szemmel veréstől, ráimádkoztak betegségében, halott kicsikéiknek almát dobtak a szentivánéji máglyára, hogy ne éhezzenek odaát. Szigorúnak tartott Szent István királyunk meglepően gyengéden szól intelmeiben Imre fiához:… gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve.
Ahogy azonban a kicsinyek cseperedni kezdtek, a bánásmód szigorodott. A testi fenyítés továbbra is eszköze maradt a nevelésnek. Csak az uralkodó családokban találtak kibúvót: egy hasonló korú, de alacsony származású fiú szenvedte el a királyfinak járó büntetést. A németeknél prügelknabe (ejtsd: prűglknábe), az angoloknál whipping boy (ejtsd: vipingboj) – a verés és fiú összetételéből – volt a kis bűnbak elnevezése.
…
(A folytatás az őszi számban olvasható)