JEROMOS
Jeromos arra ébredt, hogy az ágya a vízen ringatózik. A Hó téren, ahol lakott, az utolsó pihék is elolvadtak. Hullámok vették körül, és ezeken nem úszott egyetlen jégrúd sem, pedig nem indult jól a reggel, ha nem nyalogathatott el egyet-kettőt. Szemrehányóan nézett fel a Napra, aki zavarában csak a vállát vonogatta. Jeromos így jégrúd nélkül fogyasztotta el a reggelijét, s ez nemcsak felbosszantotta, de el is gondolkodtatta. Mire sorban megette az ágya körül kíváncsiskodó halakat, arra jutott, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára a Telet. Te tudod, merre járhat? – kérdezte az erősen izzadó Napot, az meg csak pihegett és a fejét rázta.
– Talán csapdába esett valahol és arra vár, hogy kiszabadítsam – dörmögte Jeromos, és az ágyán ülve szép tempósan evezni kezdett a mancsával. Elhatározta, hogy a végére jár az ügynek.
Az egész Északi-sarkot átkutatta a Tél után, de nem találta nyomát a nyakig vízben álló vidéken. Kicsivel ebédidő előtt dél felé vette az irányt. Ahogy haladt előre, egyre jobban izzadt. Pompás, hófehér öltözékét – ráadásul csodapulóver volt, mert sosem nőtte vagy hízta ki – még az anyukájától kapta, egészen apró bocs korában. Hogy meg ne főjön benne, levette, és egy szál trikóban folytatta az expedíciót. Az ágyán megpihenő madarak újabb híreket osztottak meg vele: kiderült, hogy évi rendes vándorútjukon valahol nemcsak a Tél, de a Tavasz meg az Ősz is nyomtalanul eltűnt.
Jeromos ágya megfeneklett egy homokos tengerparton. Itt volt aztán igazi rekkenő hőség! Nem csoda, mert itt talált rá a csupasz lábát a tengerben áztató Nyárra. Ezt a hőséget csak kevesen tudták elviselni, így a Nyárnak ritkán akadt társasága. Unalmában egész nap tömte magába a fagylaltot. Szépen ki is kerekedett a pocakja, alig tudott mozogni. Jeromos érdeklődésére, hogy merre lehetnek a testvérei, elsírta magát.
– Fogalmam sincs – zokogta. – Pedig ezt át kellene adnom az Ősznek! – mutogatta a kezében szorongatott stafétát.
Jeromos tehát újra a tengerre lökte az ágyát. A Nyár próbálta marasztalni, de a jegesmedve hajthatatlan volt: meg kell találnia a Telet!
A Nyár búcsúzóul egy hűtőládát tett Jeromos mellé.
– Tele van fagyival! És ha megtalálod a testvéreimet, üzenem nekik, hogy nagyon hiányoznak! Nem csak az Ősz! – sóhajtotta.
Jeromos tovább evezett. Ahogy távolodott a parttól, mintha icipicit enyhült volna a kánikula. De ez nem vigasztalta, mert a gyomra iszonyúan korgott. Fintorogva – hiszen egyáltalán nem kedvelte a fagyit – kinyitotta a hűtőládát. És majdnem elbődült örömében! Abban ugyanis ott hortyogott a legkisebb Tél, akit a jegesmedve valaha látott. Aprócska volt ugyan, de Tél volt, igazi Tél, ami abból is látszott, hogy tucatszám vették körül a jégrudak!
A jegesmedve rögtön kivett egyet közülük. Gyönyörködött kicsit a látványban, aztán visszazárta a hűtőláda fedelét és komótosan nyalogatni kezdett.
– Akkor már csak azt kell kiderítenem – morfondírozott, és tekintetével elszántan kémlelte a látóhatárt –, hogy vajon merre lehet az Ősz és a Tavasz?