Győri-Simon Dóra

A VÍZCSEPP, AKI NEM AKART UGRANI

A VÍZCSEPP, AKI NEM AKART UGRANI

– Nem, nem, nem akarok menni! – ismételgette kitartóan az apró vízcsepp, és minden erejével belekapaszkodott egy felhőfodorba. Teljesen eltorlaszolta az ugróállást, így aztán hiába tolongtak mögötte a többiek, ők sem tudtak elindulni.

Tivadar még életében nem találkozott ilyen konok vízcseppel, noha nem volt már mai felhő. Biztatta, noszogatta, de hiába. Pedig már réges-rég zuhognia kellett volna.

– Lökje már le valaki! – hallatszott innen is, onnan is, mire Tivadart elfutotta a méreg.

– Irgumburgum! Én nem kényszerítek az ugrásra senkit!

A méltatlankodók elhallgattak. A csendben csak a megátalkodott kis vízcsepp szipogását lehetett hallani. Aztán a tömeg közepe tájáról valamelyik unokatestvére előrekiabált:

– De hát mi a baj? Csak nincs tériszonyod?!?

A rokonság elszörnyedve nézett össze. A Zápor családban nem tudtak volna ennél nagyobb csapást elképzelni. Pláne, mikor az illető első az ugrósorban.

A csepp még mindig olyan erővel kapaszkodott Tivadarba, hogy a pocakos felhő biztos volt benne, másnapra belilul az oldala.

– Erről van szó? A magasságtól félsz, kicsikém?

A vízcsepp a fejét rázta.

– Akkor mi a gond? – nyögte fájdalmasan Tivadar. Utálta a lila foltokat és a pontatlanságot.

De vízcsepp csak hallgatott.

– Bökd ki végre, mi a baj! – hangzott fel több ponton is a háta mögül.

– Na, elmondod? – nógatta Tivadar kedvesen.

– A legutóbb – nyelt nagyot a vízcsepp –, amikor a Földre küldtél…

– Igen?

– Rettenetes dolgokat vágtak a fejemhez, Tivadar! Hogy sarat csinálok, meg miattam nem mehetnek piknikezni. Azt is mondták az emberek, hogy rusnya vagyok, és hideg, és elegük van belőlem. Tivadar, kérlek, hadd maradjak itt veled! Nem akarok velük újra találkozni! Hadd ne legyen belőlem esőcsepp!

Sokan bólogattak, sóhajtoztak mögötte, hiszen maguk is tapasztaltak már hasonlót. Tivadarnak is megrándult a szája széle. Aztán végignézett az alatta elterülő tájon. Az utcákon, réteken kavargott a por. A levelek kókadtan csüggtek az ágakról. A fű színét vesztette. A madárfiókák keservesen tátogtak. Egy kisfiú szomorúan bámulta a nyár elején kapott gumicsizmáját: aggódott, hogy kinövi, még mielőtt egyetlen pocsolyába is beleugorhatna vele.

– Nem mondhatom, hogy ez soha többé nem ismétlődik meg, de megígérem, hogy ezúttal egészen biztosan másként lesz. Na, indulj szépen!

Az öreg felhő szavai végül megnyugtatták a nyakas kis cseppet. Összeszedte minden bátorságát és ugrott!

Hatalmas koppanással landolt egy néni orra hegyén. A testvérei is hasonló csattanásokkal érkeztek meg, egyik a néni feje tetejére, másik a vállára, harmadik a kezére.

Tivadar elégedetten figyelte, ahogy a Zápor család pillanatok alatt elfoglalja az egész környéket. És hallotta, hogy a néni azt kiabálja odalent:

– Hála az égnek, végre esik! Boldizsár, hozhatod a gumicsizmádat!

Mesemondó | Horgas Judit

Kapcsolódó segédanyagok: