Szavak árján
„Nyelvében él a nemzet” írta Széchenyi István. Vajon feltárható egy nemzet útja a nyelven keresztül? Nyelvtörténeti lexikonjainkban nyomozva megtudhatjuk, eleink az áradástól vagy szárazságtól tartottak inkább. E két szó kapcsolatának azért is izgalmas utánajárni, mert az árad és a szárad szóalak (továbbá az ár-sár-szár) hangzásbeli hasonlósága felveti, hogy a szavak gyökerei azonosak. Ráadásul remekül rímelnek egymásra, amit már a 17. századi magyar költészetben is felismertek, a rímpárt nagy lírikusaink egészen a 20. századig használták. Lehet, hogy rátapintottak valamire?
A régi magyar versekben ragok rímeltek, így a régi versfaragóknál hasonlónak érzékelt toldalékok gyakran szerepeltek versvégen (Gyöngyösi István: „Honnét elmulandó öröm gyakran árad, / … Mert nincs úgy az dolog, azmint az hír támad, / Azholott nedvest mond, ott gyakorta szárad.”). De nemcsak régi példákat találunk, ez a rímpár József Attilánál is előfordul („szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, / a szennyes lé lapulva árad el, / tajtékja fölgyűrt karján szárad el”), visszaköszön Karinthy Frigyes versében („Mikor szörcsög a föld és árad a csend. / És szárad a csont odalent…”); vagy Áprily Lajosnál: „Régi, kiszáradt / tó vize árad…”. A népköltészet is kedveli e rímpárt (Erdélyi hajdútánc: „Mikor árad – meg nem szárad”). Az átkok, ráolvasások gazdagsága nyomatékosítja a felismerést, hogy szinte mindig rossz kívánságként szerepel a száradás (kivételt csak a szemölcsszárító ráolvasások jelentenek). Az elszáradás fogyás, gyengülés értelmében: „Úgy száradjon ki a világból, mint ahogy ez a deszka kiszáradt”, „száradjon le a lábáról”; „Száradj le, / másra szállj!”, „Száradj, szikkadj, lappadj!” (Pócs Éva gyűjtéséből).
A költők nyelvérzéke szerint árad és szárad összetartoznak – de mit mond a nyelvtudomány? A válasz két módon közelíthető meg.
A sár szót a csuvas nyelvből vettük át még a honfoglalás körüli időkben (1055), piszok és szenny értelemben használták. A csuvas és tatár nyelvekben hasonló hangzású szóhoz a mocsár, vizenyős terület jelentés kapcsolódott. Ettől teljesen függetlenül alakult azonban ár szavunk sorsa. Utóbbit nyelvészeink még korábbra (az ugor alapnyelv idejére) vezetik vissza. A rokon nyelvekben főnévi értelmű területet jelöltek hasonló hangzású szóval. Az ár ősalakja tavat, árterületet jelent. Az árad ige és az áradat ebből a szótőből alakult ki a 13. században, a tudatosságot sugalmazó áraszt pedig 16. századi.
A másik érdekesség a száraz-szárad szócsalád kapcsán, hogy ezek történetileg nem a ma is használt szár szóból erednek. Ha ma azt halljuk, hogy szár, mindenki a növény törzsére gondol (és a lágy szárú vagy fás szárú szószerkezetekre), és arra az elhamarkodott következtetésre jut, hogy a növényi szárak elszáradásából alakult ki a szárazság szavunk. Nyelvtörténeti szótáraink szerint azonban nem ez a helyzet. A mai szár szó jelentése az alapnyelvben teljesen más volt: lábszár, alkar, kéz.
A mai száraz szónak az alapnyelvi töve (a rokon nyelvekben) szárad, szárít, kiszárad, kiszárít jelentéssel (tehát igei jelentéssel) létezett. Később kialakult szikár, bűntelen jelentése is, illetve lesoványító, sorvasztó értelemben belekerült a ráolvasásokba.
S itt felmerül egy érdekes kérdés. Az, hogy az átkokban nem szerepel az áradás vagy az árasszon alak, vajon azt is jelezheti, hogy őseink jobban féltek a száradástól és a szárazságtól? Az áradattal valószínűleg tudtak mit kezdeni, amíg a fokrendszer elvezette a hirtelen felduzzadó vízkészletet. (A fokrendszer árkai oldalirányban vezették ki az árterületekre a folyók vizét áradáskor; ez a vízgazdálkodási módszer az árvízi víztöbblet megtartására, tájba vezetésére szolgált.) Győrffy István olvasmányos Nagykunsági krónikája szépen bemutatja, mennyire gazdag volt az élővilág a folyószabályozás előtt az árterekben, ami sokáig az ország harmadát borította, különösen a vízi állatok rendszertani sokszínűsége megdöbbentő. Ha régi szövegeket olvasunk az 1700-as, 1800-as évekből, látjuk, hogy leginkább a nagyvárosokban (Pest és Buda, Szeged) féltek az árvizektől. Az árvíz szó első előfordulása is viszonylag késői, 1395-ös.
Az áradatra inkább bizalommal tekintettek, erre emlékeztethet tavasz szavunk. Nyelvészeink szerint ugyanis nem zárható ki, hogy a tavasz finnugor alapalakjának volt árad jelentése is, és ez összekapcsolódhatott a finn szóalak vetés, vetés ideje jelentésével. Ha valóban összetartoztak, az áradat eredetileg életadó volt (ahogy az életnek volt a magyarságnál búza jelentése is), s a nyelv a mai napig emlékszik erre. Ahogy a gyerekdallá lett moldvai-csángó Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdal is felidézi: a tavasz az áradással valami jónak a kezdete.