A SZAVAK KALANDOS TÖRTÉNETE
A nyelvek majdnem ugyanúgy változnak, mint az emberek. Öregszenek, izmokat növesztenek, leadják a súlytöbbletet, új szokásokat vesznek fel, befestik őszülő fürtjeiket, netán épp divatoznak, egy régi szót trendibbre cserélnek, mintha az jobban állna nekik. A magyar nyelv is nagyon sok idő alatt nyerte el azt az arcát, amilyennek ma ismerjük.
Ha létezne időutazás, és visszaléphetnénk néhány évszázadot az időben, egyáltalán nem biztos, hogy jól értenénk magyarul beszélő őseinket. Akkor sem, ha egy tolmács-applikáció segítene a szavak kiejtésében. Sokkal valószínűbb, hogy folyamatosan félreértenénk egymást, mert ugyanazokról a szavakról derülne ki számunkra, hogy mégsem azonos a jelentésük. Nehéz elképzelni például, hogy áld és átkoz szavunk egykor azonos szótő két változatának számított, pedig így volt. Sok ilyen szavunk van, aminek régen ugyanaz volt a szótöve, de most teljesen mást jelentenek: toboz-doboz, cseléd-család, sző-szó. Ahogy az is gyakran előfordult, hogy egy-egy szó megváltoztatta a jelentését, például a banya nem volt mindig rossz, a jobb anya eredetileg öregebb asszonyt, nagymamát jelentett, idővel ezt a szerkezetet jó banyának értették, és lassanként felvette a jó nélküli banya annak a mesebeli boszorkánynak a jelentését, akitől félni kellett. A vasorrú bába elnevezés pedig – mondják a néprajztudomány kutatói – onnan ered, hogy a sátorcölöpre faragott totemek orrát vékony fémötvözettel borították be, sokszor épp azért, hogy áldozatot tudjanak bemutatni.
De, hogy visszatérjünk az áld és átkoz szópár történetéhez: az, akire egykor azt mondták, áldkoz, igazából nem volt sem jó, sem rossz. Annyit közöltek róla csupán, hogy áldozatot mutat be (az ősöknek, az isteneknek) valamilyen szándékkal, vagy pedig vala-milyen kívánságot fogalmaz meg (jó vagy rossz értelemben). A cselekvés önmagában nem jelezte, hogy milyen lélekállapotban követik el, milyen célok mozgatják azt, aki étel- vagy italáldozatot mutat be egy áldozókövön vagy egy áldozókút mellett. Az sem biztos, hogy ez a valaki a vágyait vagy a kívánságát hangosan megfogalmazta. A szándékaira csupán következtetni lehetett.
Aztán az emberek egyre kíváncsibbak lettek az indítóokokra, a miértekre. Különbséget szerettek volna tenni a jó és a rossz szándékú emberek cselekedetei között. És ebben volt segítségükre a nyelv. Mert használatban volt egy átkoz és egy áldkoz változat is, s ehhez a kétféle hangzáshoz idővel kétféle jelentést társíthattak. Ez nagyon hosszú folyamat volt, de mire lejátszódott, az áld felvette azt a jelentést, hogy jó szándékkal, jó kívánságokat mond valaki valakinek. Az átkoz pedig ennek az ellenkezőjét, hogy rossz céllal, rosszat kíván valaki valakinek.
Ha ismerjük a szavak régebbi jelentését, nemcsak egy jövőbeli időutazásra készülhetünk fel, de jobban értjük azoknak az embereknek a szavait, akik régen vetették papírra gondolataikat tollal, ami természetesen még nem golyós, hanem lúd- vagy hattyútoll volt.