Jámborné Balog Tünde

GYEREKKORUNK ATLANTISZA

GYEREKKORUNK ATLANTISZA

Atlantiszról, az egyetlen nap alatt elsüllyedt virágzó földrészről az ókori görög bölcs, Platón mesélt először. Azóta is hiába kutatnak utána, így legendája mára az eltűnt aranykor, az elmúlt boldog idők jelképe lett.

Ezért írta Kormos István – akit leginkább a Vackor-történetek írójaként ismerhetsz –  hajdanvolt fű-fickóidejére emlékezve: Gyerekkorom Atlantisza, / elsüllyedt mesebeli tájam! / Fölötted hullámzik a tenger…  Egy fém hőmérőtok, spárgával a nyakába kötött vekkeróra és a réz négykrajcáros nagymamától – ezek voltak a költő első játékai árva parasztfiúcska korában. Ezekkel játszogatott az út porában ülve, amikor a csorda elviharzott fölötte, de a haja szála se görbült. A versben szerepel még a Feri bátyám faragta kisszék ésTerus néném ustora. A szegényes tárgyak a gyermekkort jelentik, és az már a költészet bűvös erejének hatása, hogy az olvasó is átéli hiányukat, az elvesztésük okozta fájdalmat a költővel együtt (… csapkod az idő szárnya törten, / szemem húnyom, fejem lehajtom, / zöld hullám zúdul át fölöttem… ).

Kosztolányi Dezső, a múlt század első felének költőóriása viszonylag jómódú családban született. Más gyerekkora volt, mint az Atlantisz költőjének, másféle álmokkal és csodákkal teli. A szegény kisgyermek panaszai című versciklusában így jellemzi játékait: A játék. / Az különös. / Gömbölyű és gyönyörű. / Csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható, / gomb és gömb és / gyöngy, gyürű. / Bűvös kulcs és gyertya lángja…  A kisgyerek képzelete megszemélyesíti tárgyi környezetét, és az emlékező felnőtt újra átéli a meghitt pillanatokat. Alszik a cicánk s a vén szelindek, / föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót. / Alszanak a régi réz-kilincsek / s alszanak a fáradt, barna ajtók. Az érzékletes, rőt, sárga, lila, arany színekben tobzódó emlékképek mögött azonban olyan ijesztő árnyak lapulnak, amelyeket mindannyian jól ismerünk. Én félek. / Az élettől és sötéttől, / mely mindenütt kegyetlenül elér… az ablakom alatt / hullámozik az ismeretlen éj… panaszolja A szegény kisgyermek panaszai című versciklusában, és eszembe juttatja, mennyi mindentől féltem én is kiskoromban. Esténként a kutyaugatástól, a váratlanul megreccsenő bútoroktól éjszaka, az arctalan és alaktalan bankukáktól, ha néhány percre egyedül hagytak.     


(A folytatás a nyári számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: