ERDŐ SARJAD
– Ez az enyém! Meg ez is! – telhetetlenkedett a szajkó, s szaporán forgatta csőrében a tölgyfa terméseit, a makkokat. Eltökélte, hogy minden darabot maga eszik meg. Egyelőre azonban fogalma nem volt, hová rejtse a jelentős mennyiségű élelmet.
A többiek ismerték már, messziről figyelték.
– Szajkó, szarka, varjú, ugyanolyan mind! Csak az ő begyük legyen tele! – legyintett a gerle tojója. Majd, miután nem érkezett válasz a párjától, mégiscsak számonkérte:
– Nem szólsz rá?
Párja a fejét rázta, sűrűn, szaporán.
– Én ugyan nem veszekszem vele! Tudod, milyen csúnya nyelve van! Csirreg, csattog, mint a kopott köszörű! Ha szedi, hadd szedje, nem a miénket eszi!
Arrébb a szajkó mit sem vett észre mások rosszallásából, lázban égve gyűjtögetett tovább. Terveket szövögetett.
– Ebből mákos-makkos sütemény lesz! – döntött egy kisebb kupacról. – Ezek meg ugyan még csaknem zöldek, de nem baj, kompótnak kiválóak!
Az aprókat rögtön helyben elfogyasztotta, s úgy köpködte a kemény maghéjat, mint más a szotyolát.
Csakhogy egyszer a szajkó jóllakott. Igen, ez is megeshetett! De csak az éhsége múlt el, a kapzsisága nem. Továbbra is kutatta a makkokat egyik ágról a másikra ugrálva, tépte, gyűjtötte, amelyiket csak meglátta. Tele volt már a csőre, szárnya, nem tudta, mitévő legyen, mert veszni hagyni egyet sem akart. Épp dacosan meredt maga elé, amikor azt látta, hogy a kavargó szél betemeti avarral az alatta lévő kavicsokat. Egy pillanat múlva mind eltűnt a szeme elől, mintha ott se lettek volna.
– Ez az! – rikkantott, s már ment is, hogy a levelek közé spájzoljon.
Kemény munka volt, de végül siker koronázta a szüretet. Miután a nagy tölgyfa minden makkját elrejtette, pillanatnyi elégedettséget érzett. S aztán sokáig, hogy más fel ne fedezze éléskamráját, lopva járt dőzsölni.
Tavaszhoz közeledve azonban egyre állottabb íze volt minden makknak, meg aztán nem is igazán emlékezett pontosan, hová rejtette készletének jelentős részét. Sokat keresgélt, míg egyre is rátalált. Így jobbnak látta, ha inkább messzire repül, és friss hajtások, meg az első előbújó bogarak után néz.
Hogy meddig repült, ki tudja?
Az biztos, hogy az erdőben azon a tavaszon száz és száz tölgyfacsemete sarjadt, a több évtizedes öreg fák oltalma alatt.
Az ősszel dugta magjaikat földbe egy fáradhatatlan madár, és nem is tudott róla, milyen hasznosat cselekedett.