A SZEGÉNY EMBER PECSENYÉJE
A szegény ember az ólat szögezte, hogy ki ne szökjön belőle a képzeletbeli malac. Bízott benne, egyszer talán lakni fogják, s addigra jó, ha rendben lesz a tákolmány. A szög azonban görbe volt, a kalapács pedig lötyögött a nyélben, rá is ütött az ujjára.
Nagyot kiáltott, majd elhajította a rozoga szerszámot. Remélte, hogy sose látja többé.
Még lüktetett az ujja, amikor valami nagyot puffanva éppen mellette ért földet. A szegény ember riadtan ugrott arrébb. Akkor látta csak, hogy egy kövér vadlúd pottyant oda. Bizonyosan a kalapáccsal üthette le. Megijedt az ember a hirtelen rászakadó gazdagságtól. Roskadozott is a tehertől, gondolta, beszolgáltatja, hisz nem az övé az állat. Már haladt volna ki a kapun, amikor eszébe jutott, hogy el se hinnék, nem akarattal csinálta. Szomorúan tekintett a lúdra: – Neked aztán éppen mindegy, kinek a gyomrában vigasztalódsz!
Nagyot villant a szeme, berohant a kunyhójába, vizet forralt, megpucolta a ludat. Járt a keze, mint a motolla, de a képzelete még szaporább volt, gondolatban már százféleképpen el is készítette a szárnyast.
Alig fél óra múlva gyöngyözött a húsleves, sült a libatepertő, illata volt a májnak, s ropogós bunda ült a szárnyakon.
– Ej, lehet, többé sosem, de ma nagyon jóllakom! – dörzsölte a tenyerét a szegény ember.
Hanem hirtelen kopogtattak. A szegény ember szeme kikerekedett, nem szólt, várt egy kicsit, hátha az a valaki megunja, s elmegy. De akkor már taszították is be az ajtót. A szomszéd volt az elcsigázottan, látszott, hogy éhes.
– Jó napot, szomszéd! Csak gondoltam, visszahozom ezt a féllábú kis széket, amit öt éve kértem kölcsön.
– Ráért volna még! – morogta a szegény ember, s tette ide-oda a széket, csak ne kelljen a szomszédra néznie. Végül mégis megkérdezte: – Ennél?
– Ha lehet… – válaszolt a szomszéd, de már ott is volt előtte az egyik comb.
Akkor nyitotta az ajtót a sógor is, aki talán idén meg se fogta még azt a kilincset.
– Szervusz, sógor! Hoztam egy kis nyári almát! Sokat kell rágni, de ilyenkor a legfinomabb ez, no! – azzal lassan letette az asztalra az almákat. A tekintetét azonban a felsorakozó finomságokon felejtette, leplezetlenül.
Megkapta a másik combot.
Betoppant a koma is.
– Szép napokat, komácskám! Hallottam, csinálod az ólat! Nézd csak! Hoztam egy kis száraz kenyeret a cucukádnak…, majd ha lesz egyszer, hadd nődögéljen rajta! – mondta csillogó szemmel, tele vágyakozással. Nem lehetett azt félreérteni. Övé lett a püspökfalat.
Onnantól nem volt megállás. A szegény embernek soha annyi vendége nem volt, mint aznap. Este fáradtan, éhesen ült le a féllábú székre, száraz kenyérrel kitörölte a lábas alját, savanyúnak pedig ropogtatott hozzá egy kis nyári almát… márciusban.