A FÁBÓL FARAGOTT SZÍV
Hol volt, hol nem, élt egy mogorva ember. Szúrós tekintetével szalonnát lehetett volna nyársalni, a homlokát pedig úgy ráncolta, hogy káposztareszelőnek is beillett. Olyan kiállhatatlan volt, hogy még a madárijesztő is menekült előle.
Egyszer elindult, s úgy gondolta, csak akkor áll meg, ha már egy hete nem látott senkit. Csupán a szerszámait, hű társait vitte magával. Mindent megszerelt ugyanis, minden gondolatot kézzel foghatóvá varázsolt.
Sötét volt az ég, a föld, látszott a lehelet, mikor végre megállt. A világvégét lehet így elképzelni.
– Itt nyugtom lesz! – gondolta minden mosoly nélkül. Elővette szerszámait, fát döntött, s közben így morgott: – Görcsös ez a tuskó! Inkább a villám csapott volna bele, mint a baltám!
Napokig dolgozott megállás nélkül, mire kész lett a háza. De nem amolyan vityilló volt ez, hanem szép, magas torony. Micsoda torony! Ha jobb kézzel csettintett, kinyílt az ajtó. Ha ballal, bezárult. Ha a liftben előre lépett, fölfelé ment a kabin, ha hátralépett, lefelé. Reggel a szó szoros értelmében kivetette az ágya, és ha úgy akarta, az ágyazást is a bútor végezte. Csigákat szerelt fel a konyhában, amik leszedték az asztalt, egy billenő megnyitotta a vizet, a fogaskerekek alá hordták a mosatlant, majd a tisztával megterítettek. Szelepek fújták tűzzé a kályhában a parazsat, turbinák üldözték ki a porcicákat, a kerti munkát pedig önjáró masinák végezték.
Minden ember álma lett volna ez az otthon, de a mogorva ember még mindig elégedetlen volt. Valami hiányzott neki. Akkor meglátott egy fadarabot, amely ott hevert a lábánál. Annyi maradt csupán a nagy munkálatokból. Felkapta, s mintha széklábat faragna, munkához látott. Szívet faragott belőle, hajtóművet csinált hozzá, ingát tett alá. Majd az egészet vörösre festette. Amikor minden egyben volt, meglendítette az ingát. A szív dobogott, akár az igazi. A mester nézte a jól sikerült munkát, a kedves tárgyat, amit maga készített. De semmi nem ébredt meg benne. Szomorú volt és csalódott. Azt hitte, ha megalkotja egy dobogó szív mását, az majd szeretni fogja.
A faragott szív azonban csak zakatoló gép volt. Három napig ült mellette, mindhiába. Végül lekapta a bakancsát és hozzávágta a szívhez. Tanácstalanul ült egész éjszaka. Számadást tartott.
Másnap korán kelt. Zenedobozt épített a szív mellé, nagyot, vidám dallamút. Rettenetesen fáradt volt, mire elkészült, mégis megragadta a tekerőt, s orsóként járt a keze. A szerkezet messzire szórta vidám, hívogató üzenetét.
Ereje fogytán végre meglátta a közeledő embereket. Mind haragosa volt egykor, most mégis széles mosollyal várta őket.
– Ki tudja? Lehet, csak ennyi a titka! – gondolta, miközben tekert tovább szorgalmasan.
Várta a vendégeit.