GIZA MAMA, AZ ÉN BÁLNÁM
Egy fülledt, augusztusi délutánon váratlanul beállított hozzánk Giza néni, anya testvére. Mit beállított, beviharzott! A bátyám szerint bármerre jár, nyomában porfelhők, villámok, sőt tornádók kelnek életre. De akkorák, hogy egyszerre két tehenet is képesek felragadni. Ezt hittem is, nem is. Elképzeltem a levegőben himbálódzó teheneket – az vitathatatlan: Giza mama minden irányban jó nagyra nőtt, és ha egy nagy felületű test sebesen mozog, bármit okozhat. Egyébként dohány- és fokhagymaszagot árasztott. Amit elrontott a cigarettázással, rendszeres fokhagymaevéssel akarta helyrehozni.
Nem csoda, hogy hangja hallatára a testvéreim szélsebesen a lakás legtávolabbi zugába menekültek. Én szokás szerint későn kapcsoltam, elszaladni már nem volt merszem, ott ragadtam a nappaliban, kitéve a tornádónak, teheneknek.
– Csókolom, Giza néni, anyáék nincsenek itthon, a többiek meg hátul vannak! – próbáltam azonnal nyilvánvalóvá tenni, hogy velem bizonyára semmi dolga nem lehet.
– Tudom, beszéltem anyátokkal telefonon. Gondoltam, minek savanyodnátok a forró lakásban, lemehetnénk inkább a Dunára. A nagyok a számítógép előtt púposkodnak, mi? Jól van, hagyjuk itt őket, hozd a fürdőruhádat, gyorsan, gyorsan! – dörgött rám.
Leszegett fejjel, engedelmesen kullogtam Giza néni után. A Duna azért jó lesz, vigasztaltam magam. A folyót, és különösen a homokos strand környékét ismertem. Szerettem a víz augusztusi hőmérsékletét, az illatát, a délutáni kékes színét, a homokra ráfutó-visszahúzódó hullámok hangját. Meg figyelni a madarakat, különösen a gémek lassú elrugaszkodását, és kimért szárnycsapásait. De hát Gizával?
Mikor megérkeztünk a strandra, minden szem ránk szegeződött. És mikor Giza néni lehúzta magáról lepedő méretű nyári ruháját, egy kislány szája tátva maradt a látványtól.
Rögtön leszaladtam a vízhez, hogy minél távolabb kerüljek a bámulat tárgyától. Csak ott jutott eszembe, hogy nem hoztuk el a mentőmellényemet, ami nélkül tilos egyedül bemennem a vízbe. Ettől elkedvetlenedtem. Szerencsére ott hevert a közelben pár jó kacsakő, dobálni kezdtem, ahogy a bátyám tanította.
(A folytatás az őszi számban olvasható.)