GALIBA A SZÉLHIVATALBAN

Csupor Alfonz, a Szélvész Szélkereskedő Társaság igazgatója gondterhelten vakargatta feje búbját széllelbélelt irodájában. Reggel óta mást se csinált, csak fogadta a világ minden sarkából érkező panaszokat. Egy baklövés miatt ugyanis a megrendelt szélcsomagok összekeveredtek. A sarkvidékre langyos szellő érkezett, a napsütötte tengerhez fogcsikorgató, jeges förgeteg, a sivatagba villámokkal tűzdelt viharos szelek, a városokba mindent felkapó forgószelek. Már egészen belefájdult a feje a sok gondolkodásba, mégsem sejtette, hol csúszhatott hiba a gépezetbe.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és beviharzott Ciklon kisasszony, a titkárnője.

– Ezer bocsánat, igazgató úr, de már tizenöt tévétársaság és huszonegy magazin riportere ostromolja vállalatunkat a földkerekségen kialakult szélzűrök miatt. Harmincöt ügyvéd meg is fenyegette cégünket, mivel ügyfeleik nem azt a szélszállítmányt kapták, amit megrendeltek. Óriási károkat okoztunk eszkimó barátainknak. Többen hajléktalanok lettek, mert a langyos szél helyenként megolvasztotta a hótakarót, a jégkunyhóik pedig egyszerűen elsüllyedtek. A tengerpartokon a jeges hóvihar miatt becsődöltek a fagylaltüzletek, a forró tea ára meg az egekig szökött a tőzsdén.

– Elééég! – kiáltott Csupor Alfonz. – Magam járok utána, mi történt!

Ahogy benyitott a hatalmas raktárba, ahonnan a csomagokat útnak indítják, döbbenten megállt. A legmagasabb polc előtt fiatal szélidomár egyensúlyozott a létra tetején, és éppen egy kósza szelet próbált visszagyömöszölni az üvegbe. A létra lábánál gúzsba kötve, mérgesen fújtatott egy orkán. A plafonról, mint a denevérek, apró széllények csüngtek, és susogtak, huhogtak, sőt némelyek még süvítettek is.

– Mi ez a ramazuri?

– Szörnyen sajnálom, uram! Mindennek a fránya nagy szívem az oka! – kászálódott le a létráról az ifjú. – A szélgyerekek olyan bánatosan néztek rám az üvegekből, gondoltam, kicsit szabadjára engedem őket, hadd kergetőzzenek. Aztán összekutyulhattam a küldeményeket.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)