FERKÓ ÉS AZ ÓRIÁS

Neked nincs ki a négy kereked, Ferkó, mondogatták a többiek. Mindenki tudja, hogy nem léteznek óriások! Ferkót zavarta, hogy kigúnyolják, hogy nem hisznek neki. A szülei sokszor biztatták, ne törődjön azzal, mások mit gondolnak. Persze, mondani könnyű, de amikor négyen körülállják, és nevetnek rajta, olyankor… Ám Ferkó erőt vett magán. Léteznek óriások, mondta eltökélten, be fogom bizonyítani! A többiek legyintettek.

Ferkó útnak indult. Nem tudta, merre érdemes keresgélni, így aztán csak ment, mendegélt, amerre a szél fújt, amerre a madarak csőre mutatott, de amerre a madár sem járt. Hosszú-hosszú ideig baktatott, városokat, falvakat, mezőket és hegyeket hagyott hátra. Végül elérkezett egy ingoványhoz, az ingoványnál egy ősöreg fához, ami úgy magasodott minden fölé, mintha a világot vigyázná. Odafentről, a lombok magasából jókora kenyérdarabok hullottak alá. Ferkómászni kezdett. De akkora volt az a fa, hogy három napig mászott, mire végre kiért azágakés levelek sűrűjéből. Ottaztán, legnagyobb örömére, igazi, hús-vér óriást pillantott meg. Az óriás csak ücsörgött a fa tetején, és egykedvűen falatozott egy jókora kenyérből.

Szervusz, köszönt illendően Ferkó. Szervusz, köszönt vissza az óriás, és végigmérte a fiút. Hát téged meg mi szél hozott erre, kiskomám.

(A folytatás a nyári számban olvasható)