FEHÉR TESTVÉREM

Legkedvesebb emlékem édesapámról az „indián nyarat” juttatja eszembe. Gyerekkorom az indiánok bűvkörében telt. Voltam közben a négy muskétás egyike meg Parittyás Thierry (ejtsd: tyieri), mikor mi ment a tévében. Az utóbbi szerepemtől gyorsan megváltam, mikor parittyám köve a szomszéd bácsi ablakába csapódott.

A legjobb mégis az volt, és nemcsak nekem meg bátyámnak, hanem örök kamasz apánknak is, ha a tévében bemutattak egy-egy jugoszláv-kelet-német indiános filmet az ezerkilencszáz-hetvenes évek elején. Ugye, milyen hihetetlen, hogy nem kell csatornát írnom, mert akkoriban csak egyetlen egy volt belőle, és hétfőnként még az is szünetelt? Vasárnap kora délután adták a Karl May (ejtsd: maj) történetei alapján forgatott filmeket. Mivel olyankor még sütött a nap, összeszedtük a lakás összes pokrócát, és elsötétítettük a hálószobánkat. Igazi mozihangulatot varázsoltunk. Winnetou (ejtsd: vinetú) és barátja, Old Shatterhand (ejtsd: óld settörhend) lettek az ideáljaink. Mivel bátyám barna hajú, én meg szőke voltam, adódott a szereposztás, Sanyi lett az indián, én pedig az ő fehér testvére.

Könnyen hajlítható bodza ágakból íjakat, a friss hajtásokból nyílvesszőket készítettünk. Napokig ácsorogtunk a tyúkól körül, hogy minél több tollat szerezzünk a vesszők végére és bátyám fejdíszéhez.

Apánk mindenben segített. Csak akkor nem játszott velünk, amikor az utcán találtunk egy törött késpengét, és meggondolatlanul beépítettük az egyik vesszőbe, hegynek. Ezzel az igazi fegyverrel a léckerítésbe lődöztünk, emlékszem, nem volt könnyű kihúzni a fából a belefúródott pengét. Aztán egyszer a vessző elsüvített a lécek közötti résben, és hatalmas koppanással beleállt a szomszéd ház ajtajába. Sipos néni ijedten nyitott ajtót, és mi ekkor fogtuk fel, milyen veszélyes játékot űztünk. Attól fogva dugót tettünk a nyílvesszők végére.

(A folytatás a 2017/37 számban olvasható.)