fbpx
Fecske Csaba

BALSZERENCSEPATKÓ

BALSZERENCSEPATKÓ

Nem fért a fejembe, mitől van varázsereje a lovak elnyűtt vaspapucsának. Ha megtalálod valahol a porban és átdobod a fejed fölött, kívánnod kell valamit, persze valami jót, és a kívánságod teljesül. Csak győzd kivárni, mondta Józsi bácsi, akinek volt két szép lova, tehát patkószakértőnek számított.

Mi bizony inkább ettük a patkót. No, nem a vaspatkót, hanem a mákos és diós patkót, mert a falunkban patkónak hívták a máshol bejglinek nevezett finomságot, ami nyilván az alakjáról kapta a nevét. Patkó nélkül nem múlt el a karácsony.

A balszerencsepatkót valójában nem is találtam, hanem a kovácsműhely faláról emeltem le. Szerettem volna, ha valami nagy szerencse ér.

Józsi bácsi egy napon kovácsműhelyt nyitott az udvaron, a disznóól mellett. Két család élt a portán, az övék és a miénk. Örültem a műhelynek, szerettem ott bámészkodni, lesni, ahogy az izzó vasdarab a mester kalapácsütéseinek nyomán megváltoztatja alakját. Jöttek a kantárszáron vezetett lovak, és volt gazda, aki szekerestül állított be a kovácsműhely elé. Megélénkült az egykor csendes, álmos udvar. Lovak prüszköltek, szekerek zörögtek, kalapácsütés hallatszott, az üllő jajgatott, a fújtató szuszogott, a tyúkok riadtan menekültek, a koca is méltatlankodva röfögött az ólban. Féltem, hogy a patkószeg fájdalmat okoz a szerencsétlen lovaknak, de azok békésen tűrték, hogy vaspapucsot húznak a lábukra, és sejtelmük sem volt róla, hogy elhagyott lábbelijük szerencsét hoz!

(A folytatás a téli számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: