TÁJMŰVEK

Mik azok a „tájművek”? Talán mesterséges tájak? Lehet egy táj nem valódi? Mondhatjuk például, hogy „táj a művészetben”, és gondolhatunk a tájképfestészetre, a fotóművészet egy ágára, vagy egy regény leírására, versekre. De mi a művészet a tájban? Szabadtéri múzeum, mint a budapesti vagy villányi szoborpark? Vagy elég, ha valaki a szabadban alkot? Nem járunk rossz nyomon. Néhány művész nem elégedett meg azzal, hogy szemlélje vagy másolja a tájat: egyenesen a tájból akart formákat készíteni. Ismeritek a húsvét-szigeteki óriás szobrokat? Moai szobroknak hívják a vulkanikus kőzetekből (vagyis a sziget anyagából) készült emberalakokat. Valószínűleg a 14. és 16. század között keletkeztek, több száz darab van belőlük, és egyenként 4–20 tonnát nyomnak. Képzelhetitek, mekkora munkával hozták létre ezeket! De hogy miért áldoztak rájuk ennyi időt és energiát, volt-e valami céljuk a gyönyörködtetésen kívül, ma is rejtély. Még ennél is titokzatosabbak a Nazca sivatag vonalai, amelyeket az ott élő indiánok „rajzoltak” mintegy 2000 évvel ezelőtt. Hatalmas állatfigurákat mintáztak, kihasználva, hogy a sivatagnak kétféle színe van: a felszíni kavicsréteget felszedték, hogy kolibri, majom, delfin és különféle növények formálódjanak az alatta lévő, világosabb színű, sárgás kőzetből. A figurák ma is láthatók Peruban, de némelyikük sokat halványult keletkezése óta.

Vajon az indiánok miért dolgoztak annyit ezeken az alkotásokon? Pusztán emléket akartak hagyni magukról a jövő nemzedékeknek? Vagy kortársaik csodálatát remélték? Vagy vallási okból? Utóbbit azért is feltételezhetjük, mert sok tájművet csak helikopterről (és ma már fotóról) lehet látni, olyan magasságból és szögből, melybe az ember ritkán kerül. Valószínűbb, hogy egy istenség szemének szánták. Ebből az következhetne, hogy az ősi vallási szokások elhalványulásával már nem is készülnek hasonló alkotások, a művészek bevonulnak műtermükbe vagy íróasztaluk mellé, és teszik a dolgukat. A 20. században azonban számos tájmű készült. Ha ellátogatunk az Egyesült Államokba, egy dél-dakotai hegyoldalban négy amerikai elnök arcát találjuk sziklába faragva. A fenséges sziklákhoz méltó műalkotás, a nagy formátumú személyiségekhez méltó emlékmű 1927 és 1941 között készült.

Az 1960-as években néhány művész elhatározta, hogy újragondolja az ember és a táj viszonyát. Amerika, a hatalmas és gazdag, sivatagokkal, sziklás hegyekkel, tavakkal, folyókkal, tengerekkel övezett, de egyre inkább iparosodó táj megihlette őket. Az amerikai emberek közül mind kevesebben éltek fű, fa, dombok és folyók között; betonrengeteg és emeletes házak vették őket körül. Ezért néhányan a természetben keresték, amit sem a műtermek neonfényében, sem az autókkal koptatott aszfalton nem találtak. De vajon mit kerestek? Vonzotta őket a tájak határtalansága, fenségessége – és közben feltették a kérdést: vajon hol és hogyan él az ember a tájban. Egyre újabb tájművek születtek: például a Világító mező 1977-ben: a szobrász óriási acélrudakat szúrt az új-mexikói peremvidék földjébe. A rudak villámhárítóként működnek a viharos vidéken, villám-tűzijátékokat idézve elő, amelynek bárki tanúja lehet, ha elzarándokol a nehezen megközelíthető helyszínre. Más több teherautónyi kőzetet hordatott odébb, hogy spirál alakú mólót formáljon egy tóba.

Volna kedved ilyesmit alkotni? Ha igen, mifélét?

kép | vecteezy.com, wikimedia.com