Jámborné Balog Tünde

EZT SZERETEM, EZT KEDVELEM…

EZT SZERETEM, EZT KEDVELEM…

Választásaink hátterében legtöbbször vonzások és taszítások állnak. Mélyről jövő, ösztönös érzések, amelyek függetlenek akaratunktól, mégis meghatározzák viszonyunkat másokhoz és kihatnak egész életünkre.

Számos fajtájuk és fokozatuk létezik: rokonszenv, barátság, szeretet, szerelem, és ellentétül idegenkedés, ellenszenv, utálat, gyűlölet.

Egyidősek az emberiséggel. Róluk szólnak az ősi mítoszok, az antik drámák és a modern színjátékok. Az irodalom, a népköltészet, az operák és a népdalok témái. Jelen vannak babonáinkban, játékainkban. Ne ülj az asztal sarkához, mert nem mész férjhez, szólt rám egykor nagyanyám, és süldőlány korunkban – a tinédzserlányok tréfás neve régen – buzgón tépdestük az akáclevélkéket, hogy kipuhatoljuk:szeret, nem szeret, szívből, színből, szerelemből, egyigazán… az a bizonyos Valaki.

A vonzalmakon alapuló választásoknak népszokások adtak illő formát és méltó keretet. Legérdekesebbek a párválasztás körüli rítusok voltak: a párok összeéneklése, a szentiváni tűzugrás, lánykérés, eljegyzés, a vőfélyek által vezényelt lakodalmi ceremóniák, de a barátság szentesítésének is léteztek szertartásai.

Akik nem voltak vérrokonok, de barátságot, testvérséget fogadtak, mátkák lettek. A húsvét utáni első vasárnapot mátkázó vasárnapnak is nevezték. Ekkor pecsételték meg ünnepélyesen kézfogással, csókkal, mátkakalács vagy mátkatál, komatál küldésével a gyakran életre szóló kapcsolatot.Ha éljünk, ha haljunk, mindig mátkák maradjunk, fogadkoztak az ormánsági lánypajtások, s férjhez menve egymás gyerekeinek keresztanyái lettek. A moldvai csángók összekoccintották a hímes tojásokat: Mátkázó vasárnap tojást cseréltünk, / Ezen a világon mátkások legyünk. / S a másvilágon testvérek legyünk.

Szépen csengő mátka szavunk származása vitatott, talán szláv eredetű (matka = anya), de nem használtuk ebben az értelemben. Nálunk barátot, barátnőt jelentett az egész középkorban. A 16. század óta a jegyeseket nevezték egymás mátkáinak,de fennmaradt a korábbi jelentés is.

Elesett hős, puszta árnyék, / Édes mátkám, vígy magaddal! – kérleli halott szerelmesét a nem kívánt esküvő elől menekülő lány Arany János balladájában. Weöres Sándor egy festett faágról írja:… szállj rá, fáradt madárka, / mátkapár, dülj alája.

Kodály Zoltán 1903-ban gyűjtött, lakodalmakban énekelt legényválogatójában barátnők beszélgetnek: Már engem, mátkám, tízen kérettek, / Adj jótanácsot árva fejemnek, / Hogy a tíz közül melyikhez menjek, / Hogy virág helyett kórót ne szedjek.

Lagzikban énekelhették a ma gyerekdalként ismert, megejtően szép Kis kecelányomat, aki fehérben vagyon. / Fehér a rózsa, kezébe vagyon. / Mondom, mondom, fordulj ide / mátkám asszony, / Mondom, mondom… A Tolna megyei népdalt Bartók Béla gyűjtötte 1907-ben, Felsőiregen. Varázsa a dallam mellett titokzatosságában rejlik. Ki az elbeszélő? A vőlegény? A kis kece lány anyja? Ki a mátkám asszony? Milyen lehet a kajtairózsa a folytatásban, ami a ciprusi mentával reneszánsz virágénekeinket idézi? És miféle a kis kece lány? – kérdezhetjük. Kecses, karcsú menyasszony, állítja egy tudós tanulmány, csakhogy a kece szó Ballagi Mór 1873-as szótárában egyebek mellett azt is jelenti, hogy ugrándozó, ficánkoló, vagyis nem kecses, hanem szeleburdi kamaszlány.

(A folytatás az őszi számban olvasható.)

Kapcsolódó segédanyagok: